Felsőházi napló, 1927. VI. kötet • 1930. november 21. - 1931. június 6.

Ülésnapok - 1927-95

102 Az országgyűlés felsőházának 95. ülé földért adtak akár örökár, akár bér alakjában. Ebből természetesen azután jönnek a következmények, amelyek ezeknek a gazdáknak a romlásához vezetnek. Elismerem, hogy az ezeken való segítés talán a legnehezebb dolog azért, mert éppen ezen a vidéken esett a föld forgalmi ára a legnagyobb mértékben, tehát itt százalékban kiszámítva, a terhelés, amely azon a földön van, valószínűleg hamar el fogja érni a száz százalékot, sőt száz százalékon felül is emelkedik. De bocsánatot kérek, ezekkel a detailkérdésekkel mi, törvényhozás, tulajdonképpen nem is kell hogy foglalkozzunk, hiszen azért választottuk azt a megoldást, hogy a döntést ebben a kérdésben a leghivatottabb és a legszakavatottabb emberekből összeállított országos bizottságra bízzuk, amely azután ezeket a kérdéseket a lehető legjobban oldja meg. Többet ebben a kérdésben tenni nem lehet, mert hiszen nem lehet kívánni, hogy lehetetlen dolgokat oldjunk meg. Ha majd látjuk közelről ezeket az eseteket, talán fognak kínálkozni megoldási módozatok, megfelelő szanálási módozatok, melyek kielégítők lesznek, de az ország túlnyomó nagy részében igenis, az a séma, (amelyet felállítottunk, azt hiszem, eredményre fog vezetni. Hadik ő excellenciája megismételte azt a régi kívánságát, — amelyről különben sokszor tárgyaltunk itt — hogy ő azt hiszi, egy helyes szanáláshoz »szükséges az is, hogy a kamatterheket kissebbítsük és az adóssági kamatok egy részét vállaja magára az állam. Ezzel a megoldással iszemben én azt az álláspontot foglaltam el, hogy az államnak igenis, kell segítséget nyújtani, de mivel pénzügyi helyzete nem engedi meg, hogy nagy terheket és különösen előre meg nem határozott terheket vállaljon, ennek folytán a javaslat inkább erkölcsi segítséget hoz. így jutottunk el a garanciához, amely garancia révén olcsóbb kamatozású hitel megoldása vált lehetővé. Másodszor aggályomat fejeztem ki, — és ez volt a második ok — hogy mi hiába állapítunk most meg elvileg kamatviselést, ha hosszúlejáratú hitellel nem tudunk hosszú időre szerezni is kölcsönt. Ez vezetett azután >a hosszúlejáratú kötvénnyel, illetőleg könyvjóváírással való segítségre, ahol a finanszírozó tulajdonképpen az eddigi hitelező marad. Ebben a stádiumban én az államháztartás helyzetére való tekintettel nagyobbarányú terhek vállalását nem tartanám helyesnek, hanem igenis, -meg kell kísérelnünk és el kell követnünk mindent, — ebben azután egyek vagyunk — hogy azt a kamatterhet, atmely kamatterhefb a rendezendő gazdára rárovunk, a lehető legkisebb mértékűvé tegyük, de azokkal az eszközökkel, tamely eszközök rendelkezésünkre állanak. Ezek között, az eszközök között — nem győzöm hangsúlyozni — igenis, ott van rendelkezésünkre az olcsóbb kamatozású gyufapénzből bizonyos összeg, ezenfelül rendelkezésünkre állanak bizonyos rövidlejáratú hitelek, amelyeke* a Kisbirtokosok Országos Földhitelintézete iszintén állami garanciával vett fel és amilyen olcsóbb hitelek azt hiszem, a jövőben is átmeneti segítségül lesznek felhasználhatók és ezzel hidalhatjuk át, hogy a nyomasztó kamatterheket, amelyeket más úton és módon normális kamatozásúvá nemi tudunk átalakítani, ilyen olcsó kamatozású hitelekre konvertáljuk át. De bocsánatot kérek, én ezekbe a részletekbe nem fogok belemenni, inkább megnyugtatásul vagyok bátor felhozniVaz*^ hogy amit a mi véges ismereteinkkel e kérdésben előre : 1931. évi március hó 27-én, pénteken. ki' lehetett okoskodni és figyelembe lehetett venni, azt ennél a javaslatnál figyelembevettük. Ennek a vitának kapcsán Szeberényi ő méltósága felhozta azt, hogy nemcsak abban vannak a bajok, hogy ilyen adósságok vannak, hanem hogy nagyok a birtokosok közterhei és nagyok a kamatterhei általábanvéve. A kamatterhek nagyok még mindig és törekednünk kell, hogy azok kisebbek legyenek. En azt hiszem, hogy ez a javaslat etekintetben szintén jótékony hatású lesz, mert tiszta képet kapánk abból a szempontból, hogy melyik intézet vagy intézetek milyen kamatot szoktak számítani a maguk hitelügyleteinél. Nekem meggyőződésem az, hogy azok az adatok, amelyeket a bizottságban Weisz Fülöp ő méltósága előterjesztett, tényleges és megfelelő adatok, azonban csak bizonyos bankok, bizonyos pénzintézetek által szedett kamatokat tükröztetnek vissza (Ügy van! jobb felől.) és a bankoknak azokra a kategóriáira vonatkoznak, amelyek nem diffikultálható kamatmargeok-kal dolgoznak, azonban egészen kétségtelen, hogy vannak intézetek, amelyek ennél sokkal magasabb kamatokat szednek. Ezek a törpe- vagy kicsiny intézetek, amelyek, ha nem szednek ilyen magas kamatmarge-okat, — és abban igaza van a felszólaló uraknak, hogy ez a legfőbb baj — nem is tudják magukat fenntartani és azért kényszerülnek bele ezekbe a magas kamatokba, mert sok helyen túlsók az egymással versenyző intézet. Én csak annak örülök, hogy itt a felsőházi vitánál nem merültek fel disszonáns hangok r abból a szempontból, hogy az ennek a szanálásnak kapcsán számbajövŐ^ különböző tényezőket egymással szembe kívánták volna állítani, mert ennek a szanálásnak egyik legfőbb előnyét éppen abban látom, hogy sikerült ezúttal az t Összes tényezőket egy irányba összehozni és minden különös súrlódások és minden különös — hogy ne mondjam — ócsárlások és bűnbakkeresések nélkül sikerült ezt a kérdést megoldásra vinni. Ennek nagyon örülök, mert nem állják meg helyüket azok az általánosítások, amelyeket felhoznak azért, mert van és akad sok intézet, amely nem megfelélő kamat mellett nyújtja tovább azokat a hiteleket, amelyekhez részben a Nemzeti Bank, részben a Pénzintézeti Központ, vagy pedig a budapesti intézetek útján jut. Ezért azonban nem szabad általánosítanunk és nem szabad egész hiteléletünket úgy odaállítani a világ elé, (mintha bizony itt az egész vonalon nem tudom micsoda uzsoráskodás volna. Ez igazságtalanság volna azokkal az intézetekkel szemben, amelyek igenis, a mi elveinknek és az ebben a vitában is hangoztatott elveknek megfelelően dolgoznak és az üzleti életben szokásos méreten nem mennek túí a haszonszerzésben. Méltóztassék elhinni, hogy mindazok a felszólalások és cikkek, amelyek itt tisztán a pénzintézeteket akarják okolni, a mi hitelünknek legalább is annyit ártanak, mint amennyire gondolják, hogy azokkal a rekriminációkkal használnak. Méltóztassék elhinni, hogy ezek is úgy vannak, mint a túlságosan panaszkodók, lakik többet ártanak patt as zkodásukkal a mi hitelképességünknek, mint amennyit használnak azzal, hogy panaszaikkal magukra terelik a figyelmet. Ezek a túlzások azokat, akik nekünk a kölcsönöket nyújtják, elriasztják, gondolkodóba ejtik s így ők azt hiszik, hogy itt most már nem tudom micsoda rettenetes bajok van-