Felsőházi napló, 1927. V. kötet • 1929. december 10. - 1930. július 10.

Ülésnapok - 1927-85

Az országgyűlés felsőházának 85. ülése 1930. évi június hó 27-én, pénteken. 325 megvalósítására és használatára vonatkozóan a honvédelmi miniszter úrral is igen beható tárgyalásaink vannak. Tulajdonképpen közös érdekeink vannak ezen a téren, mert azok az esz közök, amelyek nekünk erre a célra jók, neki más célokra természetesen szintén kiválóan alkalmasak. Ennek következtébe« patentet is szereztünk már az ilyen betegszállításra, természetesem mindig esak béke idejére számítva. Azt hiszem, t. .Felsőház, hogy ezen a réven elérhetünk kettőt. Az egyik az, hogy — céltudatos munka után — egynéhány esztendő múlva nem lesz olyan nagyobb község az országban, amely legalább ezel a primitív egészségügyi intézménnyel ellátva nem volna. A második az, hogy ezekrek a meglehetősen primitív és kisszerű egészségügyi intézményeknek szaporításával és tervszerű kiépítésével a nagyobb egészségügyi intézmények felé törekvő beteghullámot meg tudjuk törni és vissza tudjuk tartani az esetek százezreit, az olyan eseteket, amelyek nem okvetlen kell, hogy a nagy egész_ségügyi intézményeket terheljék, mert elláthatók, gyógyíthatók, lefolytathatók ilyen kisebb egészségházakban is. Ilyen módon természetesen sikerülni fog tehermentesítenünk a nagy központi egészségügyi intézményeket és erre a tehermentesítésre igen nagy szükség van, mert hiszen, ha pl Budapest állapotát veszem, jóllehet Budapest a nagy világvárosokhoz mérten is elismerésreméltó mértékben el van látva egészségügyi intézményekkel» — és itt ki kell emelnem különösen a székesfőváros közönségének áldozatra v:aló hajlandóságát — mégis a főváros túlterheltsége a vidékről feltörekvő beteghullám szempontjából minden kétséget kizáróan meg

: állapítható. Hiszen az általános statisztikai szám szerint a fővárosi egészségügyi intézményekben tulajdonképpen a beteglétszámnak csak 50 és egynéhány százalékai budapesti, a többi 48, vagy talán ennél is nagyobb százalék vidékről ered, ami semmiképpen sem volna indokolható, mert hiszen köröskörül már nagy egészségügyi intézmények állnak rendelkezésre. Igaz, — és ezt sajnálattal kell megállapítanom, — ihogy az ország legelső és legnagyobb vármegyéje, Pest vármegye, egyelőre még nem tárta ki szívét olyan mértékben az egészségügyi érdekek gondozása szempontjából, mint amilyen mértéket saját nagysága, saját igényei és saját méltósága neki előírnának. Nem lehetséges az, hogy Budapest székesfőváros közönségének, vagy az állam'kincstárnak terhére tolassék át az a betegápolási és egészséggondozási feladatteher, amely tulajdonképpen ezt a hatalmas és előkelő vármegyét és az ő közönségét illetné. Meg vagyok győződve, hogy a vármegye nemes közönsége, valamint megértő vezetősége a közeljövőben mérlegelni fogja ezeket a rendkívül fontos feladatokat és megfelelő módon hozzáfog segíteni a megoldásukhoz. T. Felsőház! A kórházakra vonatkozólag a Képviselőházban is és itt is felhangzott az a megjegyzés, hogy az én szigorú rendeleteim következtében a kórházakból betegeket ki kellett tenni gyógyulatlaniul, hogy olyan szűkreszafotam meg a takarékosság okán a kórházak ellátmányát, hogy azok feladatuknak többé eleget tenni nem tudnak. Én kötelességemnek érzem ezzel az állítással és panasszal szemben egészen tárgyilagosan felfedni a valóságot. Mi a helyzet? A helyzet az, t. Felsőház, hogy nekem erre a eélrta,^ tehát a kincstári számlán ápolt betegek ápolási díjainak fedezésére a költségvetésben a múlt esztendőben és a megelőző években rendelkezésemre bocsáttatott 17 millió és néhány százezer pengő. A pénzügyminiszter urat meg kell védelmeznem a vád ellen, mintha ő ezt az összeget takarékosság okán ebben a költségvetési évben csökkenteni akarta volna. Nem, t. Felsőház. A pénzügyminiszter úr ezt a — gondolom — 17*2 millió pengőt változatlanul beállította a költségvetésembe. A baj nem itt van. A baj ott van, ho^v tulajdonképpen ez a 17 millió pengős költségvetési tétel nem felel meg a reális igényeknek. Itt van a baj, és ez az, amiben én még eddig nem tudtam keresztültörni, nem tudtam még tökéletesen elismertetni ezt a tételt a törvényhozással sem, meg a kormánnyal sem. Mert hiszen a tényleges helyzet az, hogy 1928-ban is, meg 1929-ben is — igaz, hogy nem 12 hónapos, hanem körülbelül 14 hónapos évet számítva, mert egy hónappal korábbról, egy hónappal későbbről futnak be a számlák és így tulajdonképpen 14 hónapos évet kell, hogy reálisan számítsunk, tehát egy 14 hónapos évet véve figyelembe — a 17 millió pengőn felül még 7 millió pengőt kellett elköltenem kórházakra és^ különböző egészségügyi intézményekre. A pénzügyminiszter úrnak <az volt az alkotmányiogilag teljesen indokolt követelménye, hogy maradjak gazdálkodásomban a költségvetésben megajánlott keretek között. Ennek mi lett a következménye? Ennek a következménye az lett, t. Felsőház, hogy nekem a 17 milliót kellett a kórházak között szétosztanom, szétkontingentáltatnom, és nem engedhetem meg, hogy a 25 millió pengős gazdálkodási keretek között gazdálkodjanak tovább. Mármost az a kérdés, vájjon ezzel nem ejtek-e súlyos sebet a közegészségügy jogos érdekein. Azt hiszem, hogy valahol a középen lesz az igazság. Tény az, hogy az 1875-ös vagy 76-os, a közegészségügyet megalapozó törvénycikknek azt a rendelkezését immár haladék nélkül végre kell hajtanunk, melynek értelmében kórházakban csak az egészségügyileg, úgynevezett értékesíthető emberanyag helyezhető el. Egészségügyileg nem értékesíthető, gyógyászatilag reménytelen emberanyag nem tartható a kórháziakban. Ezt kimondja az alaptörvény a leghatározottabban, tehát sem menthetetlen tüdővészeseket, sem aggkori végelgyengülésben szenvedőket, sem valamely betegség olyan stádiumában lévőket, amely stádiumban az orvosi tudomány a menthetetlenségét kimondja, kórházakban tartani nem szabad. Ezt a törvénybeli vétót nekem kötelességem végrehajtani, mert hiszen, ha az egyik vagy mind a két szememet behunyom, az nagyon kényelmes helyzetet teremthet az ilyen, esetleg teljesen szegény betegek eltartását a községekre rovó, a másik törvény szempontjából e közületekre vonatkozólag, mert hiszen betegeiket, az agg- és szegényházakba való emberanyagot, ilyen polgáraikat egyszerűen berakják a kórházakba és fizettetik a kincstárral a terhet, természetesen abban az esetben, ha az illetők szegények. Ha azonban végrehajtom a törvénynek ezt az intézkedését, akkor egyszersmind előáll az illető közületekre vonatkozólag az a kötelezettség, hogy az ilyen módon immár kórházakban .nem tartható szegény beteganyag elhelyezéséről tessék nekik gondoskodnio'k; tehát a szegényházakat, az úgynevezett aggok menhelyét, a gyógyíthatatlan betegek elhelyezését, -*- aminthogy ezeket most érvénybenlévő törvényeink értelmében községi, komimunalis feladatoknak kell tartanunk — ezeket a 'feladatokat kell, hogy 53*