Felsőházi napló, 1927. V. kötet • 1929. december 10. - 1930. július 10.

Ülésnapok - 1927-84

306 Az országgyűlés felsőházának 8U. ülése előrelátólag megszervezték a fertőző betegségek elleni küzdelemnek hatalmas, a véderő minden részét magába ölelő szervezetét. Köszönetet mondok az orvosi fakultásoknak, amelyek az orvosokat hivatásuk ily magasztos felfogására nevelték és alapos kiképzésük által megvetették a gyógytudományok e háborúban kifejtett áldásos működésének biztos alapját. A hadsereg főparancsnokság állomáshelyén, 1917. június hó 6-án. Károly s. k.» Mélyen t. Felsőház! Ugyebár, ennél ékesebb szavakkal .az orvosi tevékenység elismerése a legfelsőbb helyről már úgyszólván lehetetlenség. S ha a gyakorlati életben tekintjük ennek eredményét, miit kell látnunk? A múltban az úgynevezett komlbattáns katonai állomány és az orvosi kar közötti különbség olyan nagy volt, hogy tulajdonképpen az orvosi kar másodrangú szerepre^ volt kárhoztatva. E legfelsőbb parancs befolyása «alatt az a nagy megkülönböztetés 1917. decemberében egy rendelkezés következtében némi módosítást nyert olyan értelemben, hogy azok a bizonyos határok, korlátok, amelyek a komlbattáns és nem kombattáns' orvosi kar között fennállottak, enyhülést nyertek. Amidőn az Országos Orvosszövetség arról értesült, hogy ez a bizonyos — nem mondhatom, hogy kedvezmények — előzékenység által teremtett helyzet újból a régire lesz visszaállítandó, kérvénnyel fordult a magyar királyi honvédelmi mdnisztériuimihoz, (amelyben felsorolta azokat iaz érdemeiket, melyekre ia magyar orvosi kar, (különösen pedig a katonaorvosi kar szert tett. Ebben a kérvényben felsorolta azt, hogy a 'háború lalatt 1867 főnyi on vosveszteség volt, akik közül 721 halt^ hősi ihalált, nem is említve azokat, akiket kiváló szolgálataik és haditetteik elismerésképpen vitézi rangra emeltek. A honvédelmi minisztérium, illetve a mostani miniszter úr előde, leiratban válaszolt. Válaszának rendkívül érdekes pontjai vannak. Elsősorban azzal az állítással szemlben, amelyet az Orvos szövetség tett, hogy tudniillik bizonyos isérelem érné a katonaorvosi kart ezeknek a kedvezményeknek a megvonásával, azt a kategorikus kii jelentést r állította szembe: hogy nem érte sérelem! Miután azonban itt állítás állítással áll szemlben, azt mondhatom, hogy a mérleg serpenyője körülbelül egyformán áll. Vannak azonban a leiratban tárgyi motívumok is, amelyekre az főleg támaszkodik. Két ilyen motívumot kívánok kiemelni. Hivatkozik a leirat arra, hogyha ezek a bizonyos kedvezmények továbbra is Tennállanánafc, akkor a genfi konivenció értelmében háború esetén a katonaorvosi bar nem részesülne abban a védelemiben, amelyben őt a genfi konvenció határozatai részesítenék. A genfi konvenció 1906ban ikelt és a magyar országgyűlés az 1911. évi XX. te. alakjában becikkelyezte. Közelebbről nézve ezt a genfi konvenciót, rendkívül humánus paragrafusok vannak benne statuálva, ki van mondva: mindazok, akik az egészségügyi szolgálat terén működnek, különös elbánásban részesítendők, ha ihadifogságba esnek; ki van mondva továbbá, hogy például a vöröskeresztes jelvénnyel nem szabad visszaélni, nem szabad ezt tenni, nem szabad azt tenni, szóval csupa mézesmadzag van ebiben a törvényben felhozva. Ha azután valóságban tekintjük ennek a törvénynek kivitelét, sajnos, azt kell látnunk, hogy bizony ez csafci papíros maradt, mert hiszen íme a hősi halottak felolvasott listája és az a tapasztalat, hogy hadifogságba es-ett orvosainkkal, katonaorvosainkkal éppen olyan brutálisan bántak, mint a rendes, közönséges foglyokkal, ezt bizonyítja. Tudjuk, hogy például 1930. évi június hó 26-án, csütörtökön. vöröskeresztes jelvény alatt hadianyagot csempésztek, tudjuk, hogy a harctéren is minő brutális elbánásban részesültek az ellenség részéről. Szóval ez a megkülönböztetés a gyakorlati életbén egyáltalában nullává devalválódott, ezt tehát mint válaszfalat feliállítani a kombattáns tisztikar és a nem kombattánsnak jelzett katonaorvosi kar között a háború tapasztalatai alapján nem lehetséges. Van azonban a miniszteri leiratnak egy része, amely arra a kérdésre vonatkozik, hogy tudniillik ugyanazon alkalommal a régi elnevezések is meg fognak változni. Ugyanis ilyen elnevezések voltak: főorvos, ezredorvos, törzsorvos, másodosztályú főtörzsorvos, elsőosztályú főtörzsorvos, ilyen alakban volt életbeléptetve. Ezen válltoztattak és — mint a hadbiztosoknál, a hadbíróknál, nincsenek törzshiaidbírók, elsőosztályú hadbírók, másodosztályú hadbírók, hanem van százados hadbíró, őrnagyhadbíró, tábornokhadbíró, stb.; — ugyanezt kérték akkor a katonaorvosok magukra nézve, ez azonban a miniszteri rendelet szerint szintén nem változhatik meg, és mint a miniszteri leirat megjegyzi, a hagyományos szelleminek megfelelően állítják vissza. Mármost azt kérdem, igen t. Felsőház, mit érthetett ez a rendelet a régi szellem alatt? Vájjon volt-e a közöshadseregben magyar hagyományos szellem? Hiszen tudjuk, hogy a magyarságot és a magyar gondolkodást mindenütt, úton, útfélen elnyomták, ezt tehát mértékül odaállítani nem lehet, sőt én nagyon sajnálatosnak találnám, ha ezt olyan módon magyaráznák, hogy ez a kifejezés mintegy a régi osztrák katonai szellemnek a visszatérésiét jelentené. Ezek szerint tehát, miután szerintem és az Orvosszövetség megállapítása szerint semmi akadálya nincs annak, hogy némi jóakarattal ezt az ügyet olyan módon rendezzék, mint az a katonaorvosi ka,r igényeinlek és állásának megfelelő, ezt a kérdést a honvédelmi miniszter úr ő nagyméltóságának szíves figyelmébe ajánlom. Tulajdonképpeni tárgyam: egészségügyi kérdés. Meg kell állapítanom, hogy nagy hadsereggel állunk szemben, illetőleg áll a népjóléti minisztérium, nem is széniben, hanem mellette, mert hiszen a népjóléti minisztérium or vosok nélküL az orvosok tevékenysége nélkül nem képzelhető el. Ugyebár tehát azt várná a világ, hogy a legfelsőbb királyi parancs következtében bizonyos kedvezményben, vagy ha nem is kedvezményben, de legalábbis igazságos elbánásban fog a magyar polgári orvosi kar részesülni. Mit kell látnunk? Azt, amint ezt a vidéki törvényhatóságok rendezéséről szóló törvénycikk tárgyalásánál már voltam bátor felemlíteni, hogy itt is azon hátrányban vannak az orvosok, amilyen hátráiny régi tradíción alapszik, azon időből szóló tradíción, amikor a közegészségügyi közigazgatás még igazán bölcsőkorszalkiát élte. Tudjuk azt, hogy csak ezelőtt 45—50 évvel is az orvosi hivatal tulajdonképpen nem is hivatal, a főorvosi állás dignitasz volt, amely dignitasra kiválasztott, arra legalkalmasabb elvién hivatalos teendői bizony vajmi kevésből álltak, ma azonban ez komoly hivatal, amelynek ellátása az illetőnek teljes idejét és munkaképességét igénybeveszi. Mégis a közigazgatás rendezésénél az a. sérelem érte a tiszti fő orvos okát, hogy a VIII. osztályba kerültek bele, holott a főorvosi állással egyenrangú tiszti főügyész a VII. osztályba került. Akkor voltam bátor megemlíteni, hogy a közigazgatási törvénynek egy későbbi paragrafusa elrendeli, hogy a törvényhatóság jogosult megadni a főorvosának azt a jogot, hogy vájjon magángyakorlatot folytathat-e