Felsőházi napló, 1927. V. kötet • 1929. december 10. - 1930. július 10.

Ülésnapok - 1927-81

Az országgyűlés felsőházának 81. ülése 1930. évi június hó 23-án, hétfőn. 249 volt húsz esztendeig. Azt óhajtón, hogy az ország a legröviidebb idő alatt abba a helyzetbe jusson, hogy Pécsnek is megadhassa azt, ami Pécsnek is kijár. (Igaz Béla: Vajha!) De ha két sajgó kebel közül egyet el tudunk hallgattatni, akkor ezt az egyet gyógyítsuk meg, legalább ne kettő sajogjon, hanem egy, ameddig nem lehet máskép. Ha gazdasági erőnk fogyatékossága 'miatt sort kell tartanunk, akkor méltóztassék megengedni, hogy ezt a sortartást ne az idősiség jogán, hanem azon a jogon kérjem, hogy már félig ki van építve az egyetem. Amikor a debreceni egyetem feliig készen volt és mii tengődtünlk, akkor én és az én kollegáim megértettük a helyzetet és nem (siránkoztunk panaszos szóval, mert tudtuk, hogy a kettőt egyszerre nem lehet megjépiteni. Ma, sajnos úgy áll a dolog, hogy a pécsi egyetem van hasonló helyzetben, mint mi voltunk. De amikor volt idő, hogy nálunk hallatszottak hangok olyan irányban, hogy mindent Pécsnek ad a miniszter, mi nem kapunk semmit, a óni rovásunkra növeli az ő dologi és személyi kiadásait, akkor én voltam az, — és azért merek most ezen a hangon szólani — aki csitítgattam ezeket a panaszokat és azt mondottam, hogy Pécsnek az ő tudományos munkájának megkezdhetése és folytathatása szempontjából nagyobb szüksége van azokra a segítésekre, mint nekünk, akik utcunque valahogy el voltunk helyezve. Arra kérem tehát a mélyen t. kormányt, ha módját ejti, parallel segítsen Pécsen is, (Igaz Béla: Köszönjük! Elfogdjuk!) ha azonban csak egyen tud segíteni, akkor méltóztassék azokat a szükségleteket, amelyek a szegedi egyetemen ma még kiáltanak, betölteni. Hiszen sok minden marad még el. Nem szólok például a jogi fakultásról, hiszen mi elég jól vagyunk elhelyezve; ámde az igazságügyminiszter urat folyton ostromolják, hogy a királyi ítélőtáblának adjuk vissza azt az épületet, amelyet elfoglaltunk tőle. amelyet annakidején gavallérosan átadtak nekünk, de ők sem birják tovább a mostani helyzetet és azt kívánják, hogy menjünk el.. En szeretném, ha minél előbb vissza tudnók adni és ha az igazságügyminiszter úr abban a helyzetben lesz, hogy ezt ki tudja verekedni, mi neki nagyon hálásak leszünk ezért. Az egyetemekről, bár még volna egy és más elmondani valóm, nem kívánok már hosszasabban szólani, méltóztassanak azonban megengedni, ha éppen tárgyilagosságom bizonyítékául magam is egy észrevételt teszek a kultuszminiszter úr kultúrpolitikájának iránya szempontjából. (Halljuk! Halljuk!) Ezt kérés formájában teszem. Arra kérem őt, — az igazságügyminiszter úr majd lesz kegyes közvetíteni — hogy szeresse egy kissé jobban a jogászokat. Hogy nem valami túlságos nagyon szereti őket, ezt a következtetést én két szimptomából vonom le. Az egyik az, hogy mielőtt északi útjára indult, a költségvetésnek képviselőházi bizottsági tárgyalása alkalmával tartott beszédét, ha jól emlékszem, azzal fejezte be,, hogy mi kereső nemzetet és nem jogásznemzetet akarunk nevelni. Ez a megjegyzése a jogászságnak — akik figyelemmel kísérték és emlékezteik rá — egy kis fájdalmat okozott. Hiszen a jogászság nem áll és nem állítható szembe a kereső nemzettel. A jogászság éppolyan kereső osztálya, tagozata ennek a nemzetnek, mint akármelyik más. Volt idő, amikor a közgazdászok különbséget tettek a termelési tényezők közt rangsor tekintetében és azoknak a funkcióknak szempontjából, amelyeket elfoglalnak az állam, a nemzet életében. Ma azonban a közgazdaság tudománya a közvetlen es közvetett, az eredeti és származékos termelési tényezők és jövedelemszerzési források között nem tesz különbséget. Azt mondja: mindaz a funkció, mindaz a tudományág, mindaz a tevékenység, amelyet egy nemzet a maga életének f oly tathatás ára szükségesnek^ ismer el, egyenrangú tényező és egyenrangú erőforrás és ebben a tekintetben a f öldmívesQsztály, amely közvetlenül produkál, nem kiválóbb, nem előbbre való sem az ügyvédnél, sem a bírónál, sem az orvosnál, sem a papnál, akik a régi iskola szerint tulajdonképpen úgynevezett improduktív foglalkozásúak voltak. A második szimptoma pedig, amelyet bátor leszek felemlíteni, az, hogy az egyetemi ösztöndíjak kérdésében a jogászság mostoha elbánásban részesül. A köztisztviselők gyermekeinek megszavazott azokról az ösztöndíjakról szólok, amelyeknek elosztása a kultuszminiszter úrra van bízva. En megértem azt, hogy a kultuszminiszter úr politikai irányának megfelelően a tanárképzés előmozdítása szempontjából a bölcsészeti fakultásokat több ösztöndíjjal látta el, mint az egyéb fakultásokat. (Igaz Béla: Érthető!) Ez helyes, ámde a jogászoknak és orvosnövendékeknek kiválóságai, bár köztisztviselői gyermekek, nem juthatnak ösztöndíjhoz, mert kevés az ösztöndíjak száma, — megmondom, hogy nálunk 12, úr-v tudom, az orvosoknál is ugyanannyi — míg a bölcsészeti fakultásokon a kettőn 60 ösztöndíj van és^ ezeken a fakultásokon nemcsak^ a kiválóságok, hanem a szerény középszerűségek is — tehát sokkal kisebb mértékkel mérve — jutnak ösztöndíjhoz. Ezt valamiképpen korrigálni kell. ki kell egyenlíteni. A kultuszminiszter úr azt hangoztatja, hogy sok a jogász. De én azt mondom, hogyha minden téren folytonosan növeljük azoknak a funkcióknak számát, amelyek jogi kvalifikációt kívánnak meg és ezzel szemben azt állítjuk oda, hogy kevesebb legyen a jogász, ez bizonyos fokig önellenmondás, és ha bizonyos állásokra, amelyeknél talán nincs is előírva jogászi kvalifikáció, mégis jogászt alkalmaznak in concreto, gyakorlatilag ez csak azt mutatja, hogy arra a jogászra szükség van. Nem mondom, sok a jogász, és sok azért. mert csak oklevelet akarnak szerezni, az oklevelet pedig a hivatali pályára, esetleg az ügyvédi pályára, való lépéshez tekintik útlevélnek. Ez a hiba, mélyen t. Felsőház. Ezt azonban nem fogjuk tudni megváltoztatni. Ennek törvényszerűségei vannak. Ezen kényszerrendszabályokkal nem lehet változtatni,^ legkevésbbé azzal, ha megvonjuk az arra érdemes jogászifjaktól <azt a segítséget, amelyeket másoknak megadunk. Soha senki nem ment még jogi pályára azért, hogy ösztöndíjat kapjon és könnyebben tanulhasson, hanem ment azért, mert hajlamát követte, tehetsége vitte oda s ér>n így nem fog menni a. bölcsészeti fakultásra sem azért, és nem is volna ió, ha valaki hajlam és tehetség nélkül menne oda. A hajlam és tehetség pedig ösztöndíj nélkül oda viszi .az embereket, ahová valók. A sok jogászból sok ügyvéd lesz, az bizonyos, és a sok ügyvéd különösen a mai viszonyok között ügyvédkérdést csinál. Nem akarok konkurrálni Pap József ő méltóságával abban a tekintetben, hogy az ügyvédek helyzetét a mélyen t. Felsőház előtt illusztrálj am, de minden szimpátiám az övék. Nemcsak azért, mert hiszen egyrészük a kezem közül került ki, hanem azért is, mert a tanári pályára lépésem előtt 17 évig tagja voltam ennek a tisztes karnak és megismertem ez alatt az idő alatt azo41*