Felsőházi napló, 1927. V. kötet • 1929. december 10. - 1930. július 10.
Ülésnapok - 1927-81
242 Az országgyűlés felsőházának 81. ülése 1930. évi június hó 23-án, hétfőn. lene feltételezni, látva azokat a nagy közterheket, amelyekre beszédem elején rámutattam, hogy az igen t. kormány, ha már ezeket a közterheket nem csökkentheti, legalább minden lehetőt megtesz, hogy ezeket a terheket elbírja a ; dolgozó polgárság, hogy legalább kíméletes, céltudatos gazdasági politikával emeli a teherbíróképességét. Legnagyobb sajnálatomra azonban meg ikell állapítanom, hogy az igen t. kormánynak nem minden intézkedése áll ennek a gondolatnak szolgálatában, és hogy nem egy vonatkozásban az igen t. kormány nemcsak nem emeli a teherbíróképességet, hanem azt gyengíti és aláássa. A teherbíróképességnek első feltétele — ezt itt is hangsúlyoznom kell — a mezőgazdaság helyzetének megjavítása. Minden foglalkozási ág egytért abban, hogy a mezőgazdaság felsegítése nem osztályérdek, hanem az egész ország egyetemes érdeke. Én minden módot elfogadok, amely ehhez a célhoz elvezet, magam azonban — sajnos — nem vagyok abban a helyzetben és nejn érzek magamban hivatottságot arra, hogy .a mezőgazdaság felsegítésére nézve konkrét javaslatot tegyek. A leghatározottabban ki kell azonban jelentenem, hogy a most készülő boletta^rendszer rendkívül szerencsétlen törvényhozási intézkedés. Számos, veszedelmes hibája van, amelyek között nem utolsó sorban áll az, hogy a lehető legantiszociálisabb adót teremti meg, amely valóságos megfordított progresszióval énpen a legszegényebb, a legtöbb^ kenyeret, a legtöbb tésztát fogyasztó néposztályt terheli meg a lerobban. Nem is szólva arról, ibogy micsoda veszedelmes lépést jelent, micsoda lejtőre visz 'bennünket a kenvér árának szándékolt állaani megállapítása, ami egyenesen az^ államszocializmus felé vezető újabb intézkedés, és nem is szólva arról, hogy viszont r SJL a felhatalmazás, amelyet az igen t. kormány kér a búza és a liszt árának esetleges megállapítása dolgában, olyan bizonytalanságot idéz elő a gabonakereskedelemben, amely végzetes hatású lehet és é^oen az ellenkezőjét eredményezheti, mint amit ezzel a készülő törvénnyel elérni kívánnak. Ha azonban ezeket a hibákat eliminálják, — és remélem, hogy ez meg fog történni — nyíltan kijelentem, hogy bármily nehezemre esik, mégis kénytelen leszek ezt a törvényi avaslatot megszavazni, mert én a legutóbbi tíz év súlyos mulasztásai után nem tudom, milyen módon érjük el azt a célt, hogy a mezőgazdaságot mégis felsegítsük, ezt pedig — amint mondottam — a teherbíróképesség emelése szempontjából egyik legelső előfeltételnek •< tartom. Viszont el kell ismernem, hogy a prémiumrendszernek egy nagy előnye az, hogy intézményes megoldást jelent, hogy lehetővé teszi a kereskedelem szabadságát és nem teremt újabb kiváltságokat. De mert nálunk minden üzletet és minden helyes intézkedést megront az állami moloch, az állami beavatkozás, már most is szükségesnek tartoni hangsúlyozni, hogy mindenképpen theivtelenítem azt a szándékot, amelyet a pénzügyminiszter úr az egységespárti értekezleten kifejezésre juttatott, hogy tudniillik az állam, ha nem is alakít intervenciós szindikátust, de szervei útján szükségesnek tartja gabonát vásárolni; mégpedig két okból: Az egyik ok, amelyre a pénzügyminiszter úr rámutatott, az, hogy előfordulhatnak olyan idők, amelyekben a kivitel stagnál, s így az állam kötelességének tartja, hogy gabonavásárlás útján az árak zuhanását feltartóztassa, vagy — amint ő magját kifejezte — a keresletet és kínálatot 'szabályozza. En végtelenül csodálkozom e terv felett. Sehol a világon, még a leggazdagabb országokban sem sikerült bármilyen poolnak vagy valorizációnak az árakat mesterségesem megkonstruálni. Végeredményben ez mindenütt óriási veszteségekkel járt, és én azt hiszem, hogy a magyar államnak az ilyen kísérletezésekre nincs pénze, eltekintve attól, hogy ezt nemcsak veszedelmesnek, de erkölcstelennek is tartom. Amíg ugyanis az egyik oldalon az állaim a haáridőüzlet megszorításával a spekulációt, kívánja megfékezni és lehetetlenné tenni, addig a másik oldalon lehetetlen és meg nem engedhető, hogy az állam maga megy bele spekulációba és abba a gazdát is beleviszi. A másik ok, amelyre a pénzügyminiszter úr az egységespártban rámutatott, amiért gabonát vásárolni kívánnak, az, hogy előfordultak olyan esetek, hogy az ország perifériáin egyes kereskedők mélyen a paritás alatt vásároltak a gazdáktól, gabonát. Ilyen esetek előfordulhattak, bár feltűnő, hogy mindig csak ugyanarra az egy-két ismeretes esetre hivatkoznak; de ismétlem, ilyen esetek előfordulhatnak. En nem védem a gonosztevőket, én a visszaéléseket a legszigorúbban kívánom üldözni, de bűnözők mindig voltak és mindig lesznek a legszigorúbb jogszabályok, paragrafusok és akasztófák ellenére is. En azt vélem, hogy a kereskedelemnek túlélés versenye folytán az ilyen esetek mindig csak elszigeteltek és szórványosak maradhatnak. Azért az ilyen elszigetelt esetek semmi esetre sem indokolják azt, _ hogy az állam a maga kiváltságos szervei útján gabonát vásároljon és a kereskedelem feladataiba beleavatkozzék. A kereskedelem szabadságát meg kell védeni; meg kell védeni idebenn és meg kell védeni az exportban. En minden kiváltságot ellenzék azért, mert a kiváltságok mindig csökkentik a keresletet, és így hozzájárulnak az árak eséséhez. Ezért az exportban az esetleges kedvezményeket az egyenlő elbánás elve alapján mindenki részére egyformán kell hozzáférhetőkké tenni. Egyáltalában a leghelytelenebb intézkedés az, amely a gabonakereskedelmet továbbra is gyengíteni képes. Teljes ellentétben gróf Somsisich <ő nagyméltóságával, aki a gazdát közelebb akarja hozni a fogyasztóhoz, az én meggyőződésem az, hogy a gabonaértékesítés legnagyobb biztosítéka éppen- egy erős kereskedelem, és azért ennek a kereskedelemnek megerősítése volna egy igen fontos kormányzati feladat. Mussolini mondotta: a kereskedő arra való, hogy kereskedjék, az iparos, a gazda arra való, hogy termeljen, az állam pedig arra való, hogy polgárainak boldogulását elősegítse. Míg Mussolini minden erejével viszi keresztül azt az elvet, hogy az állam ne produkáljon és ne kereskedjék, addig a mi kormányunk abban éli ki tetterejét, hogy üzemeivel adófizető polgárainak, a kereskedelem'nek és iparnak illetéktelen versenyt okoz. Teszi ezt tekintet nélkül arra a rettenetes küzdelemre, amelyet létfenntartásáért az ipar és a keresíkedeleni vív. Ezt bizonyítják azok a statisztikai számok is, amelyek kimutatják, hogy például az 1929. évben 23.547 adóalany szűnt meg, vagy hogy egy más példát említsek: itt Budapesten több, minit 300 önálló szabóiparos adta vissza iparigazolványát és süllyedt proletársorsba. Multévi budgetbeszédemben részletesen foglalkoztam az államig és községi üzemekkel. Sajnálattal kell megállapítanom, hogy azóta* az állam egyetlen-egy üzemét sem szüntette be, annak ellenére, hogy a kormány igen t. tagjai, a miniszter urak együttesen és egyenként elme-