Felsőházi napló, 1927. V. kötet • 1929. december 10. - 1930. július 10.

Ülésnapok - 1927-75

Az országgyűlés felsőházának 75. ülése 1930, évi május hó 12-én, hétfőn. 119 kopasz, mégsem érzem magam Sámsonnak, akinek elég ereje lesz ahhoz, hogy ennek a törvényjavaslatnak a pilléreit megingassa. Minthogy azonhan Budapest székesfőváros törvényhatóságának bizalmából kerültem ebbe a magas Házba, kötelességemnek tartom, hogy néhány megjegyzést fűzzek ehhez a törvényiavaslathoz, amely éppen ennek a törvény hal óságnak eleven húsába vág. Mindenekelőtt meg kell jegyeznem, hogy a magyar politikai életnek legnagyobb baja a folyamatos fejlődésnek hiánya és ennek következményeképpen az ugrásszerű és mohó reformok. Különösen a 67 utáni korszak volt az, amely jóformán csak a kiegyezés müvének a magyar alkotmányos életbe való beleplántálásával foglalkozva, nem vette eléggé figyelembe azokat a mélyreható változásokat, amik a nemzet gazdasági és szociális struktúrájában végbementek és nem szabályozta azokat kellő időben, kodifikálási munkával. A legtipikusabb példa ennek az állításnak igazolására az a három törvény, amely a múlt századnak ugyanabban az évtizedében került a magyar Corpus Jurisba: az 1872. évi fővárosi törvény, az 1874. évi választási és az 1875. évi kereskedelmi törvény. Nem szándékozom a mélyen t. Felsőházat ennek az állításnak összes következtetéseivel untatni, csupán a fővárosi törvény előzményeivel kívánok röviden foglalkozni. Elsősorban idézni kívánom a törvényjavaslat indokolásának valóban szép bevezető részét, mely a következőképpen hangzik ' (olvassa): «Hatalmas arányú fejlődés indult meg itt ezután, (-— tudniillik az 1872. évi XXXVI. te. megalkotása után — ) kábító gyorsasággal nőttek ki a földből a hatalmas paloták és a fényes középületek az apró régi házacskák helyén. Üj hidakkal könnyítették meg a két part közötti közlekedést. Mintaszerű közintézményeik létesültek. A gazdasági élet termékenységét ipari, kereskedelmi vállalatok, gyárak alapításával fokozták. A művészi tudás műgyüjteményeket, műintézeteket teremtett. A törvényhozás, a kormányok, a társadalom lelkesedéssel és a legnagyobb áldozatkészséggel fogtak össze, hogy az ország szemefényének, Budapestnek haladását szolgálják. Az izmos magyar tehetségek beláthatatlan sora tudásának legjavát adta az alkotó munkához. A. magyar tudás, a magyar akarat diadalmas ereje bámulatos eredményeket teremtett. Büszkeséggel tekintett minden magyar a kültúrértékekben gazdag, külsejében ragyogó székesfővársora. amely hihetetlenül gyors lendülettel küzdötte fel magát a világvárosok sorába». íme tehát: a haftalinias fellendülés bekövetkezett anélkül, hogy 48 éven át mélyebbre ható közigazgatási reformot csináltak volna, mert hiszen az 1893: XXXIII. tc.-et, amely csupán a kerületi igazgatására szorítkozott, mélyreható reformnak nem lehet tekinteni. E félszázados pangás után, amelyet az indokolás azzal magyarán hogy a közéleti viszonyok mélyebbre nyúló közigazgatási reformra nem voltak alkalmasaik, annál élénkebben indult meg a munka a törvényalkotás berkeiben: 1920-ban meghozták a IX. törvénycikket, 1924ben a XXVI. törvénycikket s az Űrnak lí)30-ik esztendejében ismét előttünk van egy fővárosi törvényre vonatkozó javaslat. Közel ötven éven át csend, egy évtized alatt három törvény — ime a mohó és ugrásszerű reformok — quod erat demonstrandum ! Mindezzel azonban nem alkarom azt monDáni, hogy reformra egyáltalában nem volna szükség. Ellenkezőleg. 58 esztendő alatt a székesfőváros talán fokozottabb mértékben ment át azokon a változásokon, amikre az előbb céloztam, mert ma már törvényhatósága nem olyan testület, mely kizáróan közigazgatással foglalkozik. Félszázadét meghaladó idő alatt a székesfőváros hatalmas közgazdasági tényezővé vált az üzemeik révén s társadalmi Összetétele olyan változásokon ment át, hogy szociális tevékenysége nem is sejtett mértékre fokozódott. , A fővárosi törvény tehát valóban reformra szorul, de annak elbírálásánál vizsgálnom kell, vájjon a kormányt a javaslatnál kizáróan szükségszerűségi szempont — azt is mondhatnám: tisztavizű szándék — vezette-e s vájjon az alkotandó törvény megvalósítja-e ia jobb. gyorsabb és olcsóbb közigazgatás követelményeit'? Nem akarok ezekre a kérdésekre azonnal egy szóval felelni, mert akkor az igen t. belügyminiszter úr azonnal hátat fordítana nekem. Elöljáróban tehát az autonómia kérdésével kívánnék foglalkozni. Kétségtelen, hogy az autonómiák nem lehetnek öncélú testületek, hanem ezeknek is szervesen bele kell illeszkedniük a nemzet egyetemes érdekköreibe és történeti céljaiba. Az sem szenved kétséget, hogy ennek biztosítása végett az államhatalomnak meg kell adni a felügyelet és ellenőrzés jogát. De e mellett meg kell adni a ^olgárság által saját anyagi áldozatából fenntartott közületnek a szabad elhatározás és intézkedés lehetőségeit is: különösen vagyonjogi, gazdasági, kulturális és szociális téren. Mert ez a polgárság leginkább érzi a maga szükségleteit és megbízottai útján az ezerszemű Árgus figyelmével jobban ellenőrizheti <az elhatározásokat és intézkedéseket, mint a sokszor magas lóról lenéző, sokszor pedig mikroszkóppal dolgozó állami bürokrácia. A kérdés mármost az: megállapítja-e a törvényjavaslat azt iaz egészséges erőviszonyt, amely a központi hatalom és az autonómia között kell, hogy fennálljon, illetően — amint előbb mondottam — tiszta vizű volt-e a szándék ai kormány részéről, amikor ezt a javaslatot megalkotta? Sajnos, nem vagyok abban a szerencsés helyzetben, hogy erre határozott igennel tudnék válaszolni. Mert nemcsak post equitem sédet atra cura, hanem néha az előkészítő cselekményekben is lehetnek bizonyos árnyak. Méltóztassanak csak visszagondolni arra az időre, amikor ez >a Budapest, amelyet az indokolás olyan ragyogónak fest és az ország szemefényének nevez s amelvet a forradalom és a kommün hihetetlen lezüllésébŐl a keresztény községi párt többségi uralma irányított a konszolidáció és megújhodás útjára. — mondom — 'amikor ez a Budapest és annak többségi pártja egyszerre a gyűlölet és a tehetetlenség jelzőiben marasztaltatott el. Es megharsantak az eddig is eléggé megfujt trombiták: le kell törni a keresztény községi pártot, mert gyűlöl és romból. Mi legyen tehát az új jelszó? Szeretet és alkotó munka. A miniszterelnök úr annakidején a Délivasútnál szakadó esőben és a Budai Dalárda asszisztenciája mellett kiadta a jelszót, in méh nen Lager is Österreich: jöjjetek ide mindnyájan, akik szomjúhozzátok ia iszeretetet. Kiket szeretett az új párt, melyet plakátokon az akkori kormánybiztos után neveztek el? Mindazokat, akik más pártban voltak. S amikor a választás után a 20, egynéhánytagú párt ki-