Felsőházi napló, 1927. V. kötet • 1929. december 10. - 1930. július 10.

Ülésnapok - 1927-75

Az országgyűlés felsőházának 75. ülé nakezt a rendelkezését, mert a kumulatív felelősség sohaseon lehet olyan jó, mint az egyéni felelősség. Tudjuk azt, hogy az ilyen kumulatív felelősség mellett egyik a másikban bizakodik és ha azután keressük a történtek urát, sohasem tudjuk megtalálni. Azt állítom, — ez az én meggyőződésem — hogy «azáltal, hogy a tanács mint testület megszűnik, továbbá azáltal, hogy a javaslat a törvényhatósági tanácsot állítja fel és hogy a polgármesternek egyéni felelősségét erősen kidomborítja és követeli, a törvényjavaslat elérte azt, amit célul tűzött ki, hogy bizonyos szempontokból megerősítette és alátámasztotta az autonómiát. A mai törvényhatóság politikai hatáskörét nem csorbítja ez a törvényjavaslat, ellenkezőleg fenntartja a maga teljében. Tehát az országos ügyekkel való foglalkozás, a felirati jog, (Scitovszky Béla belügyminiszter: A panaszjog!) az országgyűléshez való peticionálási jog, a törvényeknek és rendeleteknek saját területén, saját közegei és orgánumai által való végrehajtása mind továbbra is megmarad. Megmarad a felirati jog a miniszternek olyan rendelete ellen, amely sérti a törvényhatóság érdekét, vagy a helyi viszonyokhoz képest káros, vagy pedig kivihetetlen és megmarad a panaszjog a minisztériumnak olyan rendeleteivel és intézkedéseivel szemben, amelyek a törvényhatóság hatáskörét sértik, tehát törvénybe, vagy jogszabályokba ütköznek. Nem szimpatizálhatok azonban azokkal a rendelkezésekkel, amelyek a tanácskozás zavartalan menetére vonatkozólag le vannak fektetve a törvényjavaslatban. Ezek, az én szerény nézetem szerint, nem törvénybe való intézkedések, ezek ügyrendbe valók. Hiszen az, hogy ki mikor beszélhet egy óráig, egy órán túl, egy óránál kevesebb ideig, öt percig, vagy 10 percig stb. mindig a^ fennforgó viszonyok szerint lehet indokolt, azért kell azt ügyrenddel szabályozni. Az ügyrendet nehézség nélkül meg lehet változtatni. A törvényre ez nem áll. Látjuk, hogy 60 év telt el, amíg odáig jutottunk, hogy a fővárosi törvényt^ megváltoztatjuk. A megyei törvényre vonatkozólag ugyanez áll. De amikor a megyei törvényt tárgyaltuk itt a Felsőházban, szintén elhangzottak szavak az ellen, hogy ezeket a kérdéseket ne törvénnyel szabályozzák, mert ezeket ügyrendileg kellene szabályozni. Áttérek beszédem második

l részére, amelyben kifejtem, hogy vannak intézkedések és rendelkezések a törvényjavaslatban, amelyek az autonómia szempontjábl kifogás alá esnek. Főleg két szempontból, két helyen találom ezeket az intézkedéseket. Egyrészt a főpolgármesteri hatáskörének megállapításánál és másrészt a kormány felügyeleti jogánál. A főpolgármester olyan intézkedései, olvan felügyeleti és ellenőrzési jogot kap, amely sokkal, ele sokkal eresebb, mint az a jog, amellyel ma élhet. A törvényi a vaslat • a főpolgármester hatáskörének megállapításánál abból indul ki. hogy a főpolgármester nem állami tisztviselő, nem a minisztériumot képviseli, hanem szószólója, védője a törvényhatóság érdekeinek a minisztériumnál, egyúttal pedig a közigazgatásnál őrködik az állami érdekek felett. Rámutat a törvényjavaslat rvrra, hogy a főpolgármester — amint a törvényiavaslat magát kifejezi — részben önkormányzati szerv is. Ebbfn a tekintetben igaza van a törvényjavaslatnak, de csak részben, mert választani a törvényhatóság választja ugyan, de szűk körből, csak a közül a három egyén közül, akit a kormány előterjesztésére az államfő kijelöl. Nem szabad továbbá figyelmen kívül 1930. évi május hó 12-én, hétfőn. 117 hagyni azt, hogy a főpolgármester — • éppen azért, mert az állam bizalmasa — bármikor felmenthető állásától. Ha tekintjük a törvénynek azt a rendelkezését, amely a kijelölő választmányról szól, akkor azt látjuk, hogy a kijelölő választmány elnöke a főpolgármester. Ez a választmány hat tagból áll, hármat választ a törvényhatóság, hármat pedig kinevez a főpolgármester egy évre. Ha időközben változás áll be a főpolgármesteri állásban, az új főpolgármesternek joga van új három tagot kijelölni. Mindezek a dolgok megerősítik bennem azt a felfogásomat, hogy azok a szálak, amelyek a főpolgármestert az autonómiához fűzik, nem olyan erősek, mint azok a szálak, amelyekkel ő a kormányhoz van kötve. (Ügy van!) Kifogásolom kiváltképpen a kinevezési jogkörre, vonatkozó intézkedéseket. Ez olyan tág kört biztosít a főpolgármesternek és olyan bizalmatlanságot ái-ul el a törvényhatósággal és a polgármesterrel szemben, hogy nagyon szeretném, ha ez a szakasz a részletes tárgyalás alkalmával bizonyos tekintetben módosítást nyerhetne. A főpolgármester nevezi ki alsó fokon à fogalmazói karban a tisztviselőket; az indok az, hogy csak így látja a törvényjavaslat biztosítva a leggondosabb kinevezést. Kinevezi továbbá a tisztiorvosokat, a kerületi orvosokat, az állatorvosokat, a számvevőségi tisztviselőket, a műszakiak egy részét, stb. A polgármester joga a főiskolai képzettséggel bíró ideiglenes tisztviselők kinevezése, de a főpolgármester itt vétójoggal élhet. Miért kapta a vétójogot? Mert ezekből a főiskolai választott tisztviselőkből fognak azután rendes tisztviselőkké kineveztetni a legalsó fokon, ez pedig az a kategória, amelyre vonatkozólag kimondja a törvény, hogy ezeknek a kinevezési joga a főpolgármestert illeti. Igaz, hogy a főpolgármester kinevezési joga csak a polgármester meghallgatásával történhetik, ez a meghallgatás azonban nem vétójog, ez lex imperfecta, semmi szankció sincs ahhoz fűzve, ha a polgármestert meghallgatja és tanácsát kéri, de véleményét, nézetét nem követi. Nem tartom helyesnek azt a demarkácionális vonalat, amely a főpolgármester és polgármester közötti hatásköröket meg akarja szabni. Nevezetesen a törvényjavaslat azt mondja, hogy a reprezentatív hatáskör a főpolgármesteré, a közigazgatási hatáskör pedig a polgármesteré. Ezzel szemben hivatkozom a törvényjavaslat 6. §-ára, amely azt mondja, hogy a főpolgármester áll a. főváros élén, és hivatkozom a 48. §-ra, amely azt mondja, hogy a polgármester a törvényhatóság első tisztviselője; e szerint mind a kettőnek van nagy reprezentatív hatásköre és nagy közigazgatási hatásköre s így félő, nagyon könnyen megtörténhetik, hogy esetleg súrlódásokra fog vezetni a hatáskörök összeütközése. Ahol csak személyi garanciák vannak és nem tárgyi biztosítékok, ott e tekintetben a helyzet nem lehet megnyugtató. En szintén helyesnek tartom, hogy a szám széki rendszer behozatik, —• ez mindenesetre szükséges a főváros vagyonkezelése és vagyonkonzerválása szempontjából — nem látom azonban szívesen^ azt, hogy a számi&zéki igazgatót és a számszéki helyettesigazgatót a belügyminiszter nevezi ki. Ez az autonómia szempontjával nem nagyon egyeztethető össze. Az oktató személyzet kinevezése a polgármester kezében van, dea vallás- és közoktatásügyi miniszternek vétójoga van. Ez azt jelenti, hogy soha senki nem lehet Budapesten tanár, tanító vagy igazgató, aíkinek kinevezéséhez a 22*