Felsőházi napló, 1927. IV. kötet • 1928. december 20. - 1929. június 28.

Ülésnapok - 1927-59

86 Az országgyűlés felsőházának 59. ülése 1929. éri június Jió 5-én, szerdán. lásai ennek a reformnak zátonyra juttatásával nem fenyegetnek. A közigazgatási reform relatív jóságáról szóltam. Relatív két szempontból- Először azért, mert a mi mostani nehéz viszonyaink között, CsonkaMagyarország tragikus helyzetében, nekünk általában az egész területen be kell érnünk a relatív jóval is ; speciálisan azért, mert a közigazgatás reformja általában véve mindenütt, de különösen Magyarországon, és éppen mai viszonyaink között, csak relatíve lehet megfelelő. ^^Jíen^^mos^noondom^először^de^nen^lehet könnyebb egy magánjogi kódexet talán abszolút jól is megalkotni, mint egy közigazgatási kódexet, ahol nézetem szerint abszolút jóságról szó sem lehet. Miért könnyebb a magánjogi vagy büntetőjogi, alaki vagy anyagi törvények megalkotása, mint a közigazgatási törvényeké 1 Abból a természetes okból, mert a közigazgatásnál minden államnak, minden nemzetnek a saját egyénisége, történeti múltja, hagyománya, sőt a politika is sokkal jobban érvényesül, mint a magánjogi vagy a büntetőjogi törvényalkotásnál. Hozzájárul ehhez még az, hogy például a magánjog terén tulajdonképpen járt úton halad minden törvényhozás, mert a magánjog terén többszázéves, sőt jóformán ezeréves elvekkel, részben már a római jog talaján felnőtt, a tudomány útján leszűrt, nemzetközileg is elfogadott olyan elvekkel és tételekkel találkozunk, amelyeknek érvényesítése elől ma már jóformán egy kultúrállam sem vonhatja ki magát. Egészen más a helyzet a közigazgatásnál. A közigazgatásnak nincs ilyen hosszú történelmi múltja. Ahány ország, annyiféle a közigazgatás. A közigazgatás, mint tudomány, tulajdonképpen csak Gneist Rudolffal és Stein Lőrinccel kezdődik, tehát alig 100 éves múltra tekinthet vissza. Mi, közigazgatási emberek, jól tudjuk, hogy tulajdonképpen csak a közelmúltban sikerült a tudománynak, a sűrűbb nemzetközi jogi érintkezésnek, a különböző szakkongresszusoknak, a közigazgatás terén is leszűrni és népszerűvé tenni bizonyos alapvető elveket. S ha a közigazgatási reform általában véve nehéz mesterség a kultúrállamokban, különösen nehéz volt mindig Magyarországon és bizony nem vált könnyebbé a mostani CsonkaMagyarországon sem. Igen tisztelt barátom az előadó úr, tegnapi beszédében, ebben a mindnyájunk által olyan nagy élvezettel hallgatott tanulságos szakbeszédében, szép és hű képet mutatott be nekünk a magyar közigazgatás múltjáról, különösen a megyék történelméről. Ez az előadás felment engemet attól, hogy ezzel a kérdéssel bővebben foglalkozzam. Csak azt jegyzem meg, hogy 1848 előtt Magyarországon tulajdonképen annyiféle közigazgatás volt, ahány megye. Magyarországon a vármegyéknek az a régi, az az alkotmányvédelmi szerepe 1848 óta sem változott. Az 1848-as törvényhozásnak nem volt ideje foglalkozni azzal, hogy a megyei rendszert a parlamentarizmussal, a felelős kormány rendszerével összhangba hozza. Így történt az, hogy a vármegyéknek, mint az alkotmány védbástyáinak — mert hiszen minden vármegye tulaj donképen egy-egy erőd volt az örökös nemzetvédelmi küzdelem közepette — ez az alkotmányvédelmi jelentősége korunkig megmaradt, és a megye annyira érezte, annyira becsülte ezt a hivatását, hogy e mellett a hivatása mellett, valljuk be egé* szén őszintén, mert hiszen sok tekintetben természetei is volt, a vármegyék azt a tulajdonképeni elsődleges feladatukat, a maguk helyi érdekeinek a gondozását, az éppen korunkban fokozatosan, napról-napra növekedett, nemcsak közigazgatási, de kulturális, közgazdasági, szociális, humanitárius igényeknek kielégítését, a dolog természete szerint, sokszor elhanyagolták. A vármegye annyira fontosnak tartotta azt az ő alkotmányvédelmi, közjogi szerepét, hogy e mellett, ismétlem, mással kevésbbé törődött; annyival inkább törődött az ő közjogi, az ő alkotmányvédelmi szerepével, és jól tudjuk, hogy az így felfogott autonómiának minden legkisebb, néha még csak képzelt sérelme is mennyire lázba tudta hozni nemcsak a vármegyéket, hanem az országosközéktmíkiff^nkiy^úszererjlőiMs^^^^^^^ ezt a jóformán örökös idegességet, az 1867-ben megnyílt új közjogi helyzet is nemhogy elhallgattatta volna, de sok tekintetben állandóan ébren tartotta. Egészen természetes és lélektanilag érthető, hogy a status quo-nak minden legkisebb megbolygatása, különösen minden legkisebb közigazgatási reform, milyen nagy nehézségekbe ütközött. Gondoljunk csak vissza 1869-re, amikor a biráskodást a közigazgatástól elválasztottuk és amikor az elsőfokú királyi bíróságok felállíttattak, vagy gondoljunk később a magyar királyi csendőrségnek, majd az államrendőrségnek felállítására, vagy legutóbb 1902-ben a vármegyei számvevőség és pénztár államosítására: mindezek az annakidején jóformán teljesen megérett reformok milyen sok nehézség leküzdésébe kerültek. De legtöbb nehézséggel járt egészen napjainkig az ú. n. politikai vagy általános közigazgatásnak, a vármegyei, a városi, a községi közigazgatásnak reformja, pedig évtizedeken keresztül nemcsak a szakemberek, hanem jóformán az egész közvélemény meg volt győződve a közigazgatás egyetemes reformjának szükségességéről. De az alapelvekben mindmáig nem tudtunk megegyezni és a miatt, hogy nem tudtunk megegyezni, és a reform mégis folyton programmon volt, az a nagy baj származott, hogy nem vettük eléggé igénybe a palliativ gyógyítás eszközeit. Csak egypár törvény volt az, amely az általános közigazgatással foglalkozott. Így az 1901. évi egyszerűsítési törvény, 1912-ben a városfejlesztési törvény, közvetlenül a mi időnkben az 1927. évi önkormányzati háztartás-ellenőrzési törvény. Sőt az is baj volt, hogy még egy olyan minden politikától mentes és általános elismeréssel fogadott közigazgatási törvény is, mint aminő az egyszerűsítési törvény, amely nevén túlmenőleg nemcsak egyszerűsíteni, hanem egységesíteni, modernizálni akarta az egész közigazgatást, éppen legfontosabb rendelkezéseiben jóformán máig végrehaj tatlan maradt, szaporítva a Magyarországon nem egészen szokatlan lex imperfecták számát. Abból, hogy a nagy reform lebegett mindig szemünk előtt, ismétlem, két baj támadt. Elhanyagoltuk a parciális reformokat, a nagy reformot magát pedig alig vittük közelebb a megvalósuláshoz. Sokan emlékeznek még arra, milyen meddő vita folyt egy időben afelett, vájjon a közigazgatás reformját alulról vagy felülről, a községen, vagy a megyén kell-e kezdeni. De később egy ennél sokkal nagyobb nehézség és összeütközési pont támadt: az önkormányzati tisztviselők alkalmazásának kérdése. Mintha bizony a választás vagy kinevezés kérdése még magából az autonómia szempontjából is döntő jelentőségű lenne ! A múlt század utolsó negyedében Grünwald Béla és társai hatása alatt mindjobban szaporodott az államosítóknak, szabatosabban szólva a kinevezési rendszer híveinek tábora. Volt olyan időszak Magyarországon, amikor a közvélemény többsége, legalább is látszólagos többsége, a kinevezési rendszer nélkül jóformán lehetetlennek tartotta a teljesen megfelelő közigazgatási reformot. Amint az