Felsőházi napló, 1927. IV. kötet • 1928. december 20. - 1929. június 28.

Ülésnapok - 1927-58

82 'Az érszággynlés felsőházának 58. ülése 19$9. éri június hó 4-én, kedden. van, hogy a tagtársaknak meg nem felelő magatartása a bizottság tekintélyét le ne ronthassa. A kisgyűlés intézményét igen helyeslem. A törvényhatósági bizottság közgyűlése ugyanis igen nehézkes, és a legegyszerűbb kérdés megoldását is megnehezíti a sokféle felfogás felmerülésével. Azonkívül a közgyűlés tagjainak nagy része teljesen közömbös a városi ügyekkel szemben és a közgyűlésre el sem jár. így igen helyes, hogy alakul olyan testület, amely sokkal mozgékonyabb, amelybe a törvényhatóság ügyei iránt érdeklődők fognak kiküldetni, akik ott kötelességeiket pontosan teljesíteni fogják. Igen helyes az az intézkedés, hogy a kisgyűlésnek hanyag tagjai tagságuk elvesztése mellett szoríthatók a pontos részvételre. Nem helyeselhetem azonban, hogy a kisgyűlés tagjainak egy részét a főispán nevezi ki a törvényhatósági bizottság tagjai közül. A kisgyűlés azért alakul, hogy a közgyűlés hatásköréből elvont egyes ügyeket a saját hatáskörében elintézzen, amely ügyek a törvényhatósági bizottság közgyűlése elé nem is kerülnek. Átruházott hatáskörről van tehát szó. Ezt az átruházást szerény nézetem szerint, senki más nem gyakorolhatja, mint maga a közgyűlés, amely megbízza egyes tagjait az átruházott hatáskör gyakorlásával. Ebben az átruházott hatáskörben működő kisgyűlésen tehát csak az általa delegált egyének foglalhatnak helyet. Az autonómia megsértésének tekintem, ha ebbe a kisgyűlésbe a tagok egy részét állami közeg, a főispán nevezi ki. En nem tudok rá precedenst, hogy önkormányzati testületbe, közalkalmazottak kivételével, hatósági kirendelésnek volna helye és nem is szeretnék ilyen precedenst alkotni. Itt nem a kormány, vagy a főispán elleni bizalmatlanság, hanem tisztán elvi meggyőződés vezet. A főispánnak úgy is megvan a felebbezési joga, amellyel minden helytelen intézkedést megakaszthat. Azonkívül magasnak tartom az 50.000 pengőben meghatározott határt, amelyen belül a kisgyűlés hatáskörébe tartozik a határozat. Ezt feltétlenül mérsékelném abban a meggyőződésben, hogy a kisgyűlés maga is feszélyezve fogja magát erezni ily fontos kérdésben határozni, és felelőssége tudatában inkább a közgyűlésre bízná a döntést, ami a közönség körében is feltétlenül nagyobb megnyugvást keltene. A törvényhatósági bizottság feloszlatására vonatkozó intézkedéseket sem tartom olyan veszélyeseknek, mint azokat sokan szeretnék feltüntetni. A feloszlatás kötelező bejelentése az országgyűlésnek, a panaszjog, a panasznak elég gyors elintézése, az új választásoknak egy féléven belül való foganatosítása, a kisgyűlésnek bővített hatáskörben való állandósítása elég biztosítékot nyújtanak a kormánynak esetleges törvénytelen és erőszakos intézkedései és a törvényhatósági élet megszakítása ellen. Egyébként meg vagyok győződve, hogy ilyen feloszlatásra nem kerülhet a sor, csak igen kivételes, rendellenes állapotok fennállása esetén. Még nagyobbnak kellene lennie a zűrzavarnak, ha a kisgyűlés is megtagadná a működést és kormánybiztos kinevezésének az esete merülne fel. Mindez csak úgy képzelhető, hogy teljesen kaotikus viszonyok keletkeznek, amikor vagy a kormány hibájából, vagy pedig a törvényhatóság hibájából olyan ellentétek és félreértések támadtak, amelyek minden rendes^ működést teljesen lehetetlenné tesznek. Ha már ilyen állapotok uralkodnak és nem lehet kölcsönös megegyezésre jutni, akkor már csak az erőszak marad hátra, amelyet ebben a javaslatban szentesítve látok, bár az ilyen szentesítést helyeselni nem tudom. Az ilyen szentesített erőszakoskodás azonban, felfogásom szerint, a felelősséget nem szünteti meg, és ha ez a kormány hibájából történt, a felelősségrevonás joga nem enyészik el a törvény dacára sem, amit a törvény nem is szándékolt. A városi tanács megszűnése a közigazgatásban nagy egyszerűsítést jelent és az ügyek gyorsabb elintézését biztosítja. Az alaposságot ki néni záró gyors elintézés igen lényeges kelléke a közigazgatásnak. Ertem ezt nemcsak az elsőfokú, hanem a legfőbb hatóságokra, tehát a minisztériumra is. A minisztérium a fennálló törvényes rendelkezések szerint köteles a hozzá felterjesztett ügyeket záros határidőben felülvizsgálni, azokat elintézni és határozatait meghozni, mert különben a felterjesztett határozat jogerőssé és végrehajthatóvá válik. Es mégis azt tapasztaljuk, hogy az ilyen ügyek a minisztérium mesterkedése folytán hónapokig, sőt évekig elhúzódnak, a nélkül, hogy azok érdemleges elintézést nyernének és így nem emelkedhetnek jogerőssé és végrehajthatókká. A minisztérium ugyanis a rendelkezésére álló határidő eltelte előtt értesíti a törvényhatóságot rövid öt szóban, hogy «az ügyet tárgyalás alá vettem*. Ennek a lakonikus kijelentésnek varázshatásával szemben a törvényhatóságok tehetetlenek, és összetett kezekkel kell várniok, sokszor nagy anyagi kár felmerülésével, míg a felsőbb intézkedés leérkezik. Ez, igen t. Felsőház, tarthatatlan állapot és azon feltétlenül segíteni kell, mert egyébként az autonómia és a közigazgatás teljesen lehetetlenné válik, a helyrehozhatlan károsodásért pedig jóvátételt senki sem nyujt. Még csak a tisztviselők minősítésére szeretnék néhány szóval kitérni. A javaslat ugyanis előírja, hogy a közigazgatás körében fogalmazási tennivalók ellátására hivatott állásokra csak az alkalmazható, aki jogi, államtudományi vagy közgazdasági egyetemi tudori oklevelet szerzett. Evvel szemben áll a vallás- és közoktatásügyi miniszter úr felfogása, aki hallomás szerint a tudorságot, mint minősítő fokozatot megszüntetni kívánja és annak megszerzését csakis tudományos működés elismerése gyanánt kívánja fenntartani. Ezt az ellenmondást később tisztázni kell a megalkotandó minősítési törvénnyel. Addig is azonban ezt a rendelkezést elfogadom és egyebekben is helyeslem a képesítésre vonatkozó rendelkezéséket, aanelyekkel megfelelő tisztviselői kar megalapozását biztosítva látom. Kötelességemnek ismerem még annak hangoztatását, hogy a legjobb intézmény teljesen elértéktelenül megfelelő tisztviselői kar nélkül és megfelelő tisztviselői kar elég garanciát nyujt arra, hogy elégtelen vagy meg nem felelő intézmény dacára is feladatát közmegelégedésre fogja megoldani. Büszkén tekinthetünk a közelmúltra, amikor a törvényhatósági és közigazgatási tisztviselők hazafias és lelkiismeretes működésének volt köszönhető nagyrészben az ország rendje és nyugalma mindaiddig, amíg az eltévelyedett irányzat minden rendet lehetetlenné tett. Annak helyreállítása megint csak ennek a buzgó tisztviselői karnak segítségével volt lehetséges. Ez a tisztviselői kar gyakran olyan helyzetbe került, amikor törvényben elő nem írt feladatokat kellett megoldani és gyakran a törvénynek meghaladott intézkedései ellen kellett cselekedni. Ha mégis megtalálta és fenntartotta az erkölcsnek az útjait, az saját erkölcsi magaslatának tulajdonítandó, aanelyért a tisztviselői karral szemben elismerésünk leró-