Felsőházi napló, 1927. IV. kötet • 1928. december 20. - 1929. június 28.

Ülésnapok - 1927-64

Az országgyűlés felsőházának 64. üU a legnagyobb nehézségek között szolgáltatnak be például egyes iparosok. Es itt nem fogadhatom el Vass ő excellenciájának azt az álláspontját, hogy aki segéddel dolgozik, az keres, aki keres, az fizessen. (Vass József népjóléti és munkaügyi miniszter: Pedig így van!) Ha nekem annyi százas bankóm volna, ahány iparos van, aki segéddel dolgozik, és már évek óta nem keres, vagy nem keres annyit, hogy ezt a terhet elviselhesse, akkor megvehetném az Andrássy-utat. (Vass József népjóléti és munkaügyi miniszter: Akkor nem tart segédet, ha nincs munka!) Mit csináljon, ha esetleg olyan az ő munkája, hogy szükséges valami segítség? (Vass József népjóléti és munkaügyi miniszter: Akkor keres!) Ezt a tételt ne méltóztassék felállítani, mert gazdasági szempontból a legnagyobb mértékben kifogásolható, hogy valaki azt állítsa, hogy azért, mert valaki dolgozik, már keres, jövedelme van, olyan jövedelme, hogy akármilyen nagy teherrel meg lehet őt róni. (Vass József népjóléti és munkaügyi miniszter: Ezt nem mondom!) Ezt tapasztaljuk, és ha ő excellenciája hallaná azokat a panaszokat a kisiparosság részéről, amelyeket én hallok, hogy milyen lehetetlen helyzetbe kerültek ezzel a Társadalombiztosítóval, akkor mindenesetre mérsékelné ő excellenciája ezt a határozott és szerintem helyt nem álló álláspontját. Az is bizonyos, hogy Magyarországon a Társadalombiztosító Intézetet a legrosszabb időben állították fel, amelyet csak képzelni lehet, mert hiszen ez túlnagy megterhelése a gazdasági életnek. (Vass József népjóléti és munkaügyi miniszter: 1907-ben!) Ez több, mint az egész földadó és 1938-ban 400 milliót fog kitenni a tartalékok összege. Éppen ennek kapcsán kifogásolnom kell azt, hogy a Társadalombiztosító Intézet pénzei és különösen tartalékai, amint már az előző ülésen említettem, úgyszólván teljesen ki vannak vonva a pénzügyminiszter hatalmi jogköréből. Egy évtizeden belül 400 millió pengő fog a Társadalombiztosító tartalékaiból összegyűlni. A törvény 105. és 133. §-ai szerint e tartalékok 70%-ának mikénti elhelyezésére a pénzügyminiszter nem gyakorolhat ingerenciát. Fel van sorolva, hogyan kell elhelyezni a tartalékot, de arra nincs ingerenciája a pénzügyminiszternek. Nem bizalmatlanság ez a népjóléti miniszter úr személye iránt — távol áll tőlem —, azonban pénzügvi politikát jelent az, hogy ilyen nagy alapok és ilyen nagy összegek milyen papírokba fektettetnek. Miután a pénzügyi politika irányítása elsősorban és kizárólag a pénzügyminiszter kötelessége, azért nem helyeselhetem azt a rendszert, hogy neki erre semmiféle befolyása ne legyen. Itt éppen azért, mert a miniszter úr ő excellenciája azt mondja, hogy ez nem jelent elviselhetetlen terheket, mert akinek segédje van, az dolgozik, aki pedig dolgozik, az fizessen, ezzel szemben legyen szabad egy levélnek csak egy részét felolvasnom a sok levél közül, amelyeket ebben az ügyben kaptam. (Olvassa): «36 évig tartottam fenn ükapámtól rám maradt sütőüzletemet, amikor az egyoldalú szanálás kis forgótőkémet elsodorta s ennek következtében egykor virágzó üzletem vezetése is lehetetlenné vált. Ekkor történt, hogy egyik bérlőm — mert kénytelen voltam üzletemet bérbeadni — különféle szabálytalanságok és tartozások miatt a betegsegélyző pénztárnál hátralékban maradt. Ezt a hátralékot, mivel bérlőimtől nem tudják behajtani, most tőlem, a bérbeadótól kísérlik meg behajtását, mert nekem maradt még egy kis házam, amelyet nemrég elhalt felesébe 1929. évi június hó 24-én, hétfőn. 217 gémmel, munkából és takarékosságból szereztünk. Már évek óta folyik a hajsza ebből az ügyből kifolyólag ellenem, s most már utolsó menedékemet, kis házamat, amelytől megválni nem szeretnék és amelyből megélek, ezt a menedékemet is kikezdték. A házbért letiltották, persze bírói ítélet nélkül, cseppet sem törődve azzal, hogy leányom a ház felének tulajdonosa, én és egy cselédünk miből éljünk, miből fizessek adót, vagy miből fizessem amortizációs üzletemből keletkezett adósságaimat és az ezek után járó kamatokat». Ilyen helyzetekbe sodorják a kisiparosok százait, akikre különben is — nem akarom az időt evvel tölteni, beszélhetnék erről órákig, de lehetetlen mindezt ebbe a felszólalásba beszorítani — óriási terhet ró ez az intézmény és lehetetlen helyzetet teremt számukra. Ha az iparos nem fizeti ki tartozását a Társadalombiztosítónál, akkor közmunkára egyáltalán nem pályázhatik. (Vass József népjóléti és munkaügyi miniszter: Nagyon helyes!) Ezek olyan szigorú és drákói rendszabályok, amelyeket az ember egyáltalán nem tud megérteni. Hol marad itt a szociális érzék, amikor drákói rendszabályokkal szedünk be olyan összegeket, amelyeknek hasznát ez a társadalom, amely a hozzájárulásokat kiizadta, Isten tudja, mikor fogja látni. Természetes dolog, hogy a Társadalombiztosító magát az állami rendszabályok alól minden tekintetben ki akarja vonni, s ezért alakítják meg most azt a tessék-lássék autonómiát. Ha ez az autonómia meglesz, akkor ki fog ott parancsolni, ki fogja ott a kérdéseket megoldani és irányítani ? (Vass József népjóléti és munkaügyi miniszter: Az 1928 : XL. te. megállapítja!) Az autonómia igazgatósága? Hát bízik ő excellenciája abban, hogy az igazi autonómia lesz, amely a népjóléti minisztérium befolyásával fog megalakulni és a népjóléti minisztérium befolyása alatt áll? Ez autonómia lesz? Az egy miniszternek hatalmi köre lesz, amely formailag alá van támasztva egy tesséklássék autonómiával. Ez lesz a helyzet. Nagyon örülnék, ha csalódnám, de sajnos, meg vagyok arról győződve, hogy ez a tulajdonképpeni igazi helyzet, amely elő fog állni. Ma ezek a közpénzek alkotják az új tőkeképződés túlnyomó részét. Nem szabad lemondani arról, hogy itt a pénzügyminiszternek befolyása és irányítása biztosítva legyen, hogy ezzel bizonyos irányban pénzügyi politikát csinálhasson. Nézetem szerint ezt a mai helyzetet lehetetlen fenntartani. A németeknél már történt ilyen irányú intézkedés. 1925-ben megvalósították azt a rendszert, hogy a közpénzek kezelését csak a pénzügyminiszter irányíthatja. Kövessük a németek példáját és honosítsuk meg mi is ezt az egyedül helyes elvet! Egyéni hitelnyújtásokkal Németországban semmiféle közhivatal nem foglalkozhatok. Ugyancsak német mintára a közpénzek kezelése terén a főcélnak annak kell lennie, hogy a hosszúlejáratú befektetésekre alkalmas közpénzek segítségével újból feltámasztassék a belföldi záloglevél-piac. Ezért is fontos, hogy a pénzügyminiszternek erre ingerenciája, befolyása legyen. A német társadalombiztosító intézményeki az 1927 végén 2895 millió márka saját vagyonnal rendelkeztek. Ebből ingatlan vagyonban és berendezési tárgyakban 176 millió márka, tehát az egész vagyonnak 6%-a volt elhelyezve, a többi 94% pedig záloglevelekben, egyéb értékpapírokban, magánosoknak, községeknek, valamint egyéb közületeknek nyújtott kölcsönökben volt elhelyezve. Ha ezt a példát fogja