Felsőházi napló, 1927. III. kötet • 1928. július 2. - 1928. december 19.

Ülésnapok - 1927-43

Az országgyűlés felsőházának 43. ülése 1928. évi július hó 2-án, hétfőn, 19 kenyerüket és most egyszerre ezrével vagy tízezrével kikerülnek onnan annak reménye nélkül, hogy gyors átképzéssel esetleg más ipari térre mehetnének, kitéve annak a veszedelemnek, hogy a társadalmi devolueiónak útjára sodródnak, ami annyit jelent, hogy lecsúsznak az életstandard, az életbe vetett bizalom, a társadalomban eddig elfoglalt helyzetük szempontjából és szaporítják azt az alsó százezret, amelyről a boldogult Prohászka püspök egyszer azt mondotta valami nagy nyilvános helyen, hogy ez az a mocsár, amelyet sajnálni kell és amelyben tömérdek béka kuruttyol. De ne haragudjunk a békákra, mondotta, hanem a mocsarát csapoljuk le, mert akkor a békák eltűnnek, vagy pedig más nótát fognak kuruttyolni. (Ugy van! Ugy van! Taps.) T. Felsőház! A szoli dar izmus gondolata nem tűri meg, hogy például a racionalizálás, a koncentráció, általában a termelés belső törvényeinek a munkástömegeket érintő megszabása és érvényesítése minden tekintet nélkül történhessék a munkástömegekre és épen azért van szükség szociálpolitákára, hogy a kapitalizmus, a termelő tőke a maga egész, óriási nagy berendezésével figyelemmel legyen és rászorittassék azokra a momentumokra. Tudom, hogy ebben a mélyen t. magas Házban ugy az agrártőkének, mint az ipari tőkének igen előkelő, ragyogó képviselői vannak. És én éppen azért merészelek ilyen nyíltan és őszintém beszélni ezekről a rendkívül^ fontos nemzetgazdasági és szociálpolitikai kérdésekről, mert meg vagyok győződve arról a tárgyalás folyamatából is, hogy ők is egy nézeten vannak velem, aki nem akarom semmiképen a termelést magát elhervasztani, hanem inkább annak virágzására törekszem minden módon, de viszont nem engedem eldisputálni magamtól és a munkástömegektől és nemzetemtől azt az igazságot, hogy az, amit ők véigeznek, nem öncél, az nem szuverén, az alá van rendelve a nemzet érdekeinek és alá van rendelve az emberi méltóság nagy, szociális követelményeinek. (Ugy van! Ügy van! — Taps.) Egészen bizonyos, hogy a szociálpolitikai törvényalkotásokkal egyedül nem tudjuk megoldani az úgynevezett szociális kérdést és azokat a nehézségeket, amelyek a szociális mozgalmak terén Magyarországon — máshol is — mutatkoznak. Méltóztassanak egy pillantást vetni erre a térre nálunk Magyarországon. A magyar munkásság évtizedes, igen tiszteletreméltó makacssága szervezés révén a szociáldemokraták szakszervezeteiben van szervezve és politikai pártként is jelentkezik a törvényhozás Alsóházában. Rendkívül érdekes, hogy ez a marxizmus, a szociáldemokráciának elméleti megalapozása, ugy körülbelül az egész világ közhangulata, az illetékeseknek indokolt közhangulata szerint, a történelem lomtárába került, oda, ahova oly sok filozófiai, társadalompolitikai, erkölcstani és nem tudom, minő kigondolás és rendszer már elkerült, amelyekről tuiajdonképen csak az egyetemeken a tanár, amikor előadja a történetét egy filozófiai dogmának vagy tételnek, vagy az a szerencsétlen egyetemi hallgató, akinek szigorlatoznia kell elmúlt százesztendőknek rég lomtárba vetett — bocsánatot kérek a szóért —-. ostobaságairól, az tesz még emlitést, egyébként nem törődik vele senki. A szociáldemokráciának marxi elmélete már körülbelül szintén ebben a lomtárban van. Ezt már ők is nagyon jól tudják, hiszen tesznek folyton újraélesztési kísérleteket, de ~ bocsánatot kérek e magas helyen szinte triviális hasonlatért — semmiféle filozófiai Voronoff nem tudja többé Marx szociálpolitikai elgondolását u.i életre kelteni. (Élénk derültség.) Ez már egy teljesen gyümölcstelen keretelgondolás. Az erejét kiadta; az energiája rezeg még tovább a munkásmilliók lelkében, tömegében, de nem azokban, akik apostolai az ő nevéről elnevezett mozgalomnak, mert azok már atheisták a saját alapdogmáikkal szemben és merem bátran állítani, hogy ők, akik még viselik magukon a marxi köpenyt, a marxi ideológia köpenyét, ők maguk már ugy vannak, mint ahogy a római filozófus mondta a hittagadó, illetve a lélek szerint többé hittel nem biró pogány papokról. Cato mirari se aiebat, quod non rideret haruspex. Csodálkozik, hogy nem mosolyogja el magát a pap, amikor látja a másik, az áldozatot bemutató papot, mert hiszen egyik a másikról tudja, hogy nem hisz abban, amit cselekszik. Én is ilyenformán vagyok, hogy: aio me mirari, quod non ridèrent, — hogy ők nem nevetnek, amikor egymásközött vannak, azon, hogy marxizmust emlegetnek, amelyben többé nem hisznek. És ha nem hisznek, mélyen tisztelt Felsőház, igazán nem követelhetik tőlünk sem, hogy mi azokban a dogmákban higyjünk. Csak azt sajnálom, — hogy a magyar munkástömegek százezreinek lelkében ezek a rég hitele vesztett fogalmak még mint teljes valutaérték szerepelnek, mint aranyigazságok hirdettetnek s ott még van propagativ erejük is ezeknek az igazságoknak. Nagy kár! Azért nagy kár, mert a magyar munkásság, a maga magyar speciális mentali-* tásánál fogva, sohasem alkalmas arra, hogy azt a germán ideológiát be tudja fogadni a saját lelkébe és gyümölcsözővé tudja tenni, amint hogy nálunk Magyarországon a germán marxi ideológia nem is tudta kitermelni a maga magyar kiadásait. (Ugy van!) Lemásoltak mindent germán földről, de magyar termésű gondolatot nem eredményezett ez az ideológia. De a másik azután, ami ennél fontosabb, az, hogy betöltvén a magyar munkás fantáziáját ez az idegen ideológia, kezdi őt és kezdte őt elszakítani azoktól az értékektől, amelyek a mi magyar fantáziánkat töltik be. A magyar föld illata, az az ezeréves illat, a magyar nótának, a magyar himnusznak, a magyar reménységnek, a magyar posztulátumoknak, a magyar könnyeknek, a magyar nevetésnek, a magyar szenvedésnek, a magyar Keresztnek, a magyar poros országútnak a szeretete, ez az, ami tuiajdonképen minket, marxizmussal meg nem fertőzött, idegen ideológiával be nem töltött fantáziájú embereket továbbra is enged magyaroknak lenni, mig a magyar munkásság százezreit az az idegen ideológia centiméterről-centiméterre tolja el ettől a magyar fantáziától. (Ugy van! Ugy van! balfelől.) Itt látom én a legnagyobb^ bajt, a legkárosabb hatását a magyar szociáldemokráciának, amelynek szívósságát itt is megdicsérem, amelynek fanatizmusát — nem a dogmái iránt, amelyben nem hisz többé, hanem a saját praktikus céljai iránt való fanatizmusát — itt is elismerem, de egyben sajnálom, - hogy az a nagy történelmi herezis megtörténhetett, hogy a magyar munkásság lelkébe ez az idegen ideológia ugy beplántáltatott, hogy azután már nem tudta kitermelni a maga magyar alteregóját, a maga magyar szisztémáját. Mélyen tisztelt Felsőház! Ezt azonban mind csak szociálpolitikával nem fog sikerülni megszüntetnünk. A szociálpolitikai rendszert ki kell épitenünk, Igen nagy áldozatokat kell hoznunk a kulturális emelkedésre és né3*