Felsőházi napló, 1927. II. kötet • 1927. november 25. - 1928. június 28.

Ülésnapok - 1927-30

192 Az országgyűlés felsöházánah 30. ülése 1928. évi március hó 22-én, csütörtökön. által nemcsak óriási és igen sok igazságtalanságnak lehetett volna elejét venni, de meg lehetett volna akadályozni azt is, hogy a valorizálatlan hitelekkel spekuláljanak a korona további romlására. Nem állítom azt, hogy ezekkel az intézkedésekkel a valuta további romlását meg lehetett volna akadályozni, mert hiszen ez még ezen kivül a fizetési mérleg alakulásától is függ. Azt hiszem azonban, hogy talán mégis mérsékelni lehetett volna a valutarontásnak tempóját, mert hiszen ezzel kapcsolatban megszűnt volna a vagyonexport, nem halmozták volna az árukat és idegen valutákat az emberek, amivel önkénytelenül hozzájárultak az inflációhoz, végül hamarább kezdetét vette volna a takarékosság és tőkegyűjtés. Nem mondhatja senki, hogy utólag könnyű prófétának lenni, mert egy kicsi, de lelkes csoport már régen sürgette ezeket az intézkedéseket, sőt egy egész kis irodalom fejlődött ki e kérdés körül, sajnos eredménytelenül. Csak amikor már az a katasztrófa fenyegetett, hogy a korona a német márkának a sorsára jut, csak akkor fordultak ehhez az eszközhöz; de akkor is félmunkát végeztek és igy született meg a takarékkoronának hibrid intézménye, amely további három hónappal kitolta a valuta stabilizációját és alkalmat adott arra, hogy a régi valorizálatlan hitelek birtokosai tovább is spekuláljanak a la baisse a koronára. A mostani pénzügyminister ur terhes örökséget vett át, mert egyfelől szemben találta magát igen sok millió méltányos, de teljesíthetetlen kívánsággal, másfelől szem előtt kellett tartani a nagy közérdeket és az állami érdeket, amelyet nem áldozhatott fel és amely azt parancsolta, hogy a r költségvetésnek nehezen helyreállitott egyensúlyát még a legméltányosabb magánérdek kedvéért sem szabad kockára tenni. Hogy ilyen körülmények között mi az a határ és ez a határvonal, ameddig a valorizációban el lehet menni, azt képezheti ugyan vita tárgyát, szerény véleményem szerint azonban ennek a vonalnak meghúzására mégis csak az illetékes, aki az ország pénzügyeit felelősség mellett vezeti. Ugyanebből az okból én nem is kivánok a törvényjavaslat érdeméhez hozzászólni, azonban mint a szövetkezeti érdekek egyik szerény képviselője a Felsőházban, nem hagyhatom szó nélkül azokat a kritikai megjegyzéseket és támadásokat, amelyekkel ugy képviselők, mint sajtóorgánumok a valorizációs javaslattal kapcsolatban illették a kormány szövetkezeti politikáját, azt állítván, hogyha nem pazarolta volna el az állam pénzét a szövetkezetek támogatásával, akkor talán kedvezőbb feltételek mellett valorizálhatott volna. Készséggel elismerem, sőt magam is vallom azt, hogy az igazi szövetkezeteknek tulajdonképen a tiszta önsegély alapján minden állami támogatás nélkül kellene megalakulniuk és működniök. Ez a legideálisabb állapot, de hozzátehetem, igy is volt ez a békében, mert a régi szövetkezetek még hirből sem ismerték, hogy mi az az állami támogatás. (Ugy van! Úgy van! a jobboldalon.) A helyzetet csupán a háború után valutánk katasztrofális elértéktelenedése borította fel, amikor is a szövetkezetek tőkéjének nagyrésze elpusztult. Ezt állapította meg a pénzügyminister ur őexcellenciája is a valorizációs vita folyamán a Képviselőházban, amit azután egyesek, ősi szokás szerint, siettek a hitelrontásra felhasználni. Pedig megállapithatom, hogy a veszteség nem szorítkozott tisztán a szövetkezeteknek a szűk körére. Ép ugy elvesztették tőkéjüknek nagyrészét a pénzintézetek, ipari és kereskedelmi vállalatok is. Csak nüanszbeli különbségek vannak a szerint, hogy kinek sikerült jobban vagy kevésbé jól vagyonát ezen a krízisen átmenteni. Azt hiszem, itt van az ideje, hogy nyíltan és őszintén bevalljuk azt, hogy valamennyien a vesztett háború, a trianoni béke és a valuta elértéktelenedésének áldozatai vagyunk. El kell ismerni azt is, hogy a kormány becsületesen és pártatlanul igyekszik mindent megmenteni, ami érték, ami hasznos és ami életrevaló. Én azt hiszem, hogy a magángazdaság egyéb ágazatainak sincs okuk a panaszra. Ott van például a Pénzintézeti Központ. Ennek alaptőkéjét is igen megerősítette a kormány abból a célból, hogy a bajbajutott pénzintézeteknek és egyéb vállalatoknak segítségére siessen és ezeket a szükséges hitellel ellássa. Azután magas vámokkal, amelyek pedig igen nagy terhet rónak a mezőgazdaságra és a fogyasztókra, továbbá külföldi kölcsönnel és a pénztári feleslegekből eszközölt nagyszabású beruházásokkal támogatta és támogatja ma is és fogja támogatni a jövőben is az iparvállalatokat és közvetve a pénzintézeteket és a kereskedelmet. Ilyen körülmények között igazán érthetetlen az, hogy kritika tárgyává teszik azt, hogy a kormány a pénztári feleslegeknek igazán csekély töredékét arra fordítja, hogy a szövetkezeti központokat megerősítse, holott köztudomású, hogy ez nem a fond perdu történt, hanem kamatozó üzletrészek alakjában; továbbá, hogy nem is a központoknak volt szánva, hanem a kötelékükbe tartozó sok ezer falusi hitel és fogyasztási szövetkezetnek, sok száz ipari szövetkezetnek; és végre az sem titok, hogy a szövetkezetek az ő csodálatos pénzügyi exterritoriális helyzetüknél fogva még a normális hitelforrásokból is ki vannak zárva, amelyek pedig a magángazdaságnak ugy a belföldön, mint a külföldön rendelkezésére állanak. Ha párhuzamot vonunk a között, hogy ezen a címen mit kaptak a magángazdaság egyéb ágazatai és mit a szövetkezetek, némileg talán az autonómia rovására, akkor megállapíthatjuk, hogy tulajdonképen a szövetkezetek jártak rosszabbul. Megnyugtathatok azonban mindenkit, hogy az igazi szövetkezeti férfiaknak az a törekvésük, hogy az állami támogatást mielőbb feleslegessé tegyék, hogy meginduljon az igazi tőkegyűjtés és habár ez ma az általános szegénység és a falu pénztelensége miatt talán nem is megy olyan ütemben, mint^ békeidőben, de azért már eddig is szép eredményeket produkált. Ugyanezt a célt fogja szolgálni az Országos Központi Hitelszövetkezetnek egy nagy központi szövetkezeti hitelintézetté való kifejlesztése. (Báró Szterényi József: Nagyon helyes!) amit a ministerelnök ur őexcellenciája debreceni beszámolójában kilátásba helyezett Ez a két parallel akció együttvéve azt fogja eredményezni, hogy a szövetkezetek lassanként visszafizethetik az államnak a közvetve, vagy közvetlenül nyújtott és juttatott összegeket és hogy autonómiájuk zavartalan birtokában fogják szociális és gazdasági hivatásukat teljesíteni. T. Felsőház! Már a pénzügyminister ur őexcellenciája is kijelentette a Képviselőházban, hogy a szövetkezetek állami támogatása a háború következményeképen nemcsak Magyarországon, hanem külföldön is mindenütt és pedig sokkal nagyobb mértékben megtörtént. Nem kívánom a t. Felsőház figyelmét annyira