Felsőházi napló, 1927. II. kötet • 1927. november 25. - 1928. június 28.

Ülésnapok - 1927-30

188 As országgyűlés felsőházának 30. ülé majd kaució, de aztán, ha ez tovább megy és el­jutunk a hadikölcsönhöz is a többi között, ak­kor a biróság 1 fogja a hadikölcsönt valorizálni. Mit fog akkor mondani a pénzügyminister, ha egyszer a biró meghozza az Ítéletét? Ezt nem lehet hagyni. Itt van az a bizonyos lavina, ame­lyet a t. pénzügyminister ur a bizottságban is einlitett, amely elé határozott gátat kell vetni, mert hiszen lavina inegy tovább és nem áll meg sehol, ha egyszer az igazság, az etikai szem­pont prevaleál. Ebbe a kérdésbe tehát már csak ezért is bele kellett nyúlni, nem is említve, hogy a bírói gya­korlat sem lévén egységes, olyan bizonytalan­ság támadt, amelyet okvetlenül törvényhozási­lag kellett megszüntetni. Ennélfogva az a kér­dés, hbgy szükség van-e erre a törvényre, azt hi­szem, minden gondolkozó ember előtt világos. Itt bele kellett nyúlni a dologba, aminek szük­ségét különösen a pénzügyminister ur érezte. Mert hiszen ennek a törvényjavaslatnak tulaj­donképeni inditó oka a félelem, az a félelem, hogy a valorizációs gyakorlat át fog csapni az államháztartásra, az állami tartozásokra és ak­koir nincs megállás, s a pénzügyminister félti a maga költségvetését, félti az államháztartás egyensúlyát, félt attól, hogy olyan kötelezettsé­get vállalunk magunkra, amelynek eleget tenni az állam nem képes. Ez a félelem az, amely leg­inkább sürgette ennek a törvényjavaslatnak megalkotását. Az igazságügyminister ur mond­hatta, hogy ő nem sürgeti a dolgot, mert hiszen az a gyakorlatban majd kifejlődik, elég méltá­nyosan járnak el a bíróságok, igyekeznek a konkrét esetek körülményei szerint a méltá­nyosságnak és az, igazságnak eleget tenni, ő te­hát hagyja a bíróságokat. Neki nem fájt ez az állapot, de fájt a pénzügyminister urnák és fájt a, kormánynak az a gondolat, hogy a törekvés áthat az államháztartás sérelmére. Itt volt 'azután a hadikölcsönök ügye. Kik sürgették leginkább a valorizációt? A hadi­kölcsöntulajdonosok. Ök szervezkedtek és ők tényleg olyan- sé)riemet szienvedtek, hogy bát­ran lehetett mondani, hcigy itt van egy ajtó, amelyet döngetni kell, mert ennek meg kell nyílni. A pénzügyminister ur tehát féltette bizony az államháztartást, félt, faógy átcsap az egész mozgalom az államháztartás megza^ varasáig, úgyhogy sürgősnek mutatkozott a kérdésnek törvényjavaslat utján való rende­zése. Magam azon az állásponton vagyok, hogy a törvényhozás helyesen foglalkozik ezzel a kérdéssel, hogy a kormány helyesen, tette, hogy a valorizációs törvényjavaslatot itt be­terjesztette. Hogv azután hogyan vitte keresz­tül és hogy jól vitte-e keresztül, az a második kétrdés. Ha ennek a törvényjavaslatnak igazi tar­talmát nézzük, az inkább egy negatívum, mint pozitivum. Ez inkább nem valorizációs tör­vényjavaslat, mint valorizációs törvény­javaslat. A fősúly nem ott van, ahol valori­zálnak, hanem ott, ahol netm valorizálnak és hogy mit nem valorizálnak. Épen a pénzügy­minister az, aki ebben a kérdésben a döntő lé­vén, azt mondta, hogy ő nem valorizálta that ja azokat az államháztartási kötelezettségeket, amelyeket különben a valorizálás esetében teljesíteni kellene. Az igazságügyminister ur a pozitivum tekintetében hivatkozhatott arra, hogy ő sem tehet mást, mint hogy bizonyos irányelveket állapit meg, miképen járjanak el a bíróságok. Ezeket az irányelveket flxirozni tulaj donképen nem is kellene, mert hiszen azok eddigelé úgyis érvényesültek, a méltányosság, ?(,' 1928. évi március hó 22-én, csütörtökön. az igazság, a kölcsönös érdekek kiegyenlítése irányában. Inkább a negatívumon van tehát a súly, hogy mit nem valorizál a töirvény. Ezen a téren, sajnos, azt a nagy ellentétet állították" fel, amely nyilvános, köztartozások és a magántartozások között van. A törvény­javaslat ezt a megkülönböztetést a nyilvános tartozás és a magántartozások között meglehe­tősen keresztülviszi, amennyiben elvileg a köz­tartozásoknál a nem valorizálás álláspontján áll, a 'magántartozásoknál ellenben inkább az ellenkező álláspontra helyezkedik. Hogy he­lyes-e és igazsáfgtois-e, hogy az állaim a köz­tartozásokat, különösen az állami tartozásokat kiveszi a valorizáció alól, arról nagyon erősen lehet ugy gondolkozni, hogy bizony az kihivja a kritikát. Ez az álláspont elvileg semniiesetre sem helyes, mert ki tartozik inkább, az állam-e, vagy pedig a magános? Ki van hivatva inkább eleget tenni a hitelező követelésének, mint az állam? Az állam a legfőbb adós, de egyszens­mint olyan adós, akiben leginkább kell bíznia a^ hitelezőnek, az az. adós, aki leginkább van ráutalva a közönség bizalmára, ezt a bizalmat nagymértékben ki is élvezi, sőt az államnak módjában áll kényszeritőleg is hatni árrá, hogy a közönség feléje fordítsa a bizalmat, amint azt különösen a hadikölcsönöknél láttuk. Tehát, ha van egyáltalán igazság és etika, akkor ez bizonyára az, hogyha választani kell a közölt a két dolog között, hogy melyiket kell inkább valorizálni és melyüket kevésbé 1 , akkor az állaim tartozásait inkább kell valorizálni, mint a ma­gánosokét, mert az állam sokkal erős ebb adós a hitelezővel szemben, neki tehát nem szabad visszaélni azzal a bizalommal, amely irányá­ban gyakoroltatik. Eis mégis azt látjuk ebben a javaslatban, hogy az állam, a törvényhatóságok, a községek köztartozásaikra nézve kivétetnek a valori­záció alól. Ezt például Németországban nem tették meg. Ott valorizálták az állani tarto­zásait, még a hadikölesönöket is, igaz, hogy bizonyos hosszabb időre való kitolással, de mindazonáltal eszébe sem jutott senkinek elvi­leg kimondani, hogy az állam nem köteles a maga kötelezettségének eleget tenni. Vagy pél­dául tudvalévően Franciaországban és Angliá­ban, ahol nagyon sok úgynevezett rentier van, szeretném én azt a rentier-t látni, akivel szem­ben az állam azt mondja: »Én pedig nem fogom többé beváltani eze­ket az adósságokat azon a potom áron, amelyen a pénznek a kurzusa van.« Hiszen felfordulás, forradalom állana ott be, mert tudvalevőleg ott a rentier-i minőség az, amire mindenki áhíto­zik. Angliában, ahol szintén leginkább használ­ják a magánbefektetésre az, állami címleteket, elképzelhetetlen, hogy olyan elvet állítsanak fel, hogy az állam kevésbbé tartozik a kötelezettsé­gének eleget tenni, mint a magánember. A mi javaslatunkban, ez, sajnos, keresztül van vive, ugy, hogy az állam kijelenti, hogy az állam címletei, az állam tartozásai nem valori­záltatnak. Itt azonban egy megjegyzést kell tennem, amely Szterényi t. barátom tegnapi be­szédére vonatkozik. Egy félreértés csúszott be az ő beszédébe — amelyet én máskülönben na­gyon élveztem — és ezt azért nem hagyhatom észrevétel nélkül, mert sokkal nagyobb jelentő­sége van ennek a félreértésnek, mint látszik. Ö tudniillik azt mondta, hogy az államnak a magánüzemeiből folyó, származó kötelezettség; gei is ki vannak véve a valorizáció alól. (Báró Szterényi József: Államvasút, állami üzemek!) Igen, Államvasút is, stb. Hát, ebben tévedett a t. barátom. (Báró Szterényi József; Nem!)

Next

/
Thumbnails
Contents