Felsőházi napló, 1927. II. kötet • 1927. november 25. - 1928. június 28.

Ülésnapok - 1927-29

Az országgyűlés felsőházának 29. ülése lennie, hogy mi államháztartásunkat helyreállítsuk, (Teleszky János : Ugy van !) akkor jöhetnek csak sorra a gazdasági élet érdekében teendő intézkedések. En már abban az időben bátor voltam szembeszállni ,Teleszky öexceilenciájának ezzel a felfogásával. Én ezt a teóriát végzetesnek tartottam akkor is mert hiszen a gazdasági élet egészséges volta a bázisa az állam jövedelmének, az adóalanyok boldogulásától függ az államháztartás bevétele is. (Ugy van! a jobboldalon.) Ha tehát mi arra az álláspontra helyezkedünk, hogy negligáljuk gazdasági életünket addig, amig az államháztartás rendbe nem jön, ez nem jelent mást, mint azt, hogy az adóprést az egész vonalon működtetjük és mindenkiből kipréseljük az utolsó garast azért, hogy az államháztartást papíron rendbehozzuk, de ugyanakkor a gazdasági életet megöljük. A gazdasági életet nem lehet megállítani. Nem lehet azt mondani : várjatok, mig az állami pénzügyek rendbe jönnek, akkor majd fogunk titeket támogatni. Ennek párhuzamosan kell mennie és ha párhuzamosan ment volna, akkor kellő időben a gazdasági élet hóna alá lehetett volna nyúlni, nagyon sok kérdést lehetett volna — nem akarom a tisztelt Felsőházat ezzel untatni, hogy ezeket felsoroljam, — igenis, sikerrel elintézni az infláció ideje alatt. Hogy ez nem vezet katasztrófára, azt látjuk az osztrák és a cseh példán. Ott ma nincs szó hadikölcsönök valorizációjáról. Miért ? Mert abban az időben, amikor még lehetett, ott azokat összevásárolták, megengedték, hogy adóba befizessék. — Nálunk is részben ezt megengedték, de ez nem volt elegendő, hogy a bajt elhárítsa. — Ott elhárították azt a veszedelmet, hogy később mindenki a teljes értékben való valorizációt követelje, amire az állam azután kénytelen kijelenteni, hogy az lehetetlen. Szterényi báró rámutatott erre a dologra is és bővebben részletezte ezt a kérdést, úgyhogy felesleges itt azt tovább magyarázgatnom. Azt azonban igenis állitom és fentartom, hogy az annak idején követett, egészen elhibázott pénzügyi politika sodorta tulajdonképen az országot abba a bajba, amely most a valorizáció kérdésében is jelentkezik. (Ugy van! a jobboldalon.) Nem hiszem, hogy nem akadtak volna abban az időben helyesen gondolkodó férfiak, akik figyelmeztették Kállay akkori pénzügyministert, hogy adóba fogadjuk el a hadikölcsönöket. Állandó titok marad, ugy látom, hogy miért nem fogadták el akkor ezt az inditványt, miért nem tértünk rá erre a térre, amivel a bajokat mindenesetre nagymértékben megelőzhettük volna. Egy kérdést kell itt tisztáznunk. Az akkori vezető politikusok nem látták ezt a bajt előre, nem látták azt, hogy sürgősen intézkedni kell? Miért kellett a jegyintézetnek hosszú időn keresztül papírkorona hiteleket nyújtania ? Itt meg kell emlitenem azt is, amit a bizottságban felhoztam, hogy hol volt ebben a kérdésben az úgynevezett Pénzügyi Tanács állásfoglalása. A Pénzügyi Tanács megalakítása nagy megnyugvást keltett országszerte abban az időben, mert mindenki azt látta, hogy azokban a nehéz időkben nemcsak egyedül egy ember, az illető pénzügyminister fog dönteni a nemzet életbevágó pénzügyi kérdéseiben, hanem ott állanak mellette az ország pénzügyi nagy kapacitásai, akik majd ügyelni fognak arra, hogy helyes pénzügyi politika alakuljon ki. Azt hiszem, viszont a kormány azért állította fel ezt a Pénzügyi Tanácsot, hogy legyenek olyan férfiak a kormány oldalán, akik neki a kellő időben megfelelő tanácsokat adjanak. Azt, hogy a Pénzügyi Tanács sok kérdésben nem értett egyet Kállay pénzügyministerrel, bizalmas utón is hallottuk. De nem hallottuk és nem láttuk azt, hogy a Pénzügyi Tanács erélyesen 1928. évi március hó 21-én, szerdán. 175 állást foglalt volna ez ellen a helytelen pénzügy politika ellen, mert akkor igenis, az egész ország tisztában lett volna azzal, hogy vannak olyan pénzügyi kapacitások, akik ezt helytelenítik, és pénzügyi politikánk mindenesetre más irányt követett volna. A múltban már számtalanszor rámutattam ennek az akkori pénzügyi politikának hátrányaira és veszélyeire, de legkatasztrofálisabb intézkedése volt az akkori pénzügyministernek, Kállay Tibornak az, hogy cserbenhagyta a koronát. Olyan szinvonalat állapított meg, amely sokkal lejjebb volt annál a színvonalnál, amelyen akkor a korona tényleg állott. Nem volt tisztában azzal, hogy semmiféle eszköz nincs a kezében, — aminthogy senkinek sem lett volna ilyen eszköz a kezében — amellyel ennek az elengedett koronának esését azon a ponton, amelyet megjelölt —meg is állítsa. Természetes dolog, hogy ez nem sikerült és egy valuta, amelyet a pénzügyminister maga elenged és elejt, a pincéig zuhan. Ez volt a főoka a mi pénzünk óriási devalvációjának. Ezeket meg kell állapitanunk, amikor az ország ilyen bajban van. Nem lehet napirendre térni a múlt bűnei felett, mert hiszen a múlt bűneinek felderítése nagyon fontos szempont, amelyet nem szabad figyelmen kívül hagyni. A közvélemény akkor nem volt abban a helyzetben, hogy állandóan ellenőrizze a kormány pénzügyi politikáját, mert mindig azzal az ellenvetéssel találkozott, hogy ezekkel a kérdésekkel kényesen bánjunk és bízzunk abban, hogy a kormány fogja tudni, mi a kötelessége. Súlyosbította ezi a végzetes politikát még az a körülmény is, hogy Kállaynak ez a kijelentése abban az időben történt, amikor már kilátás volt arra, hogy nemzetközi kölcsönt fogunk köthetni. A korona lezuhanása természetesen a háború elvesztéséből ered, a román megszállás, a forradalmak stb. következménye, de egyúttal, mint előbb bátor voltam említeni, az abban az időben követett helytelen pénzügyi poltika következménye is. T. Felsőház ! Ma a gazdasági élet válságban van, és Teleszky öexceilenciájának felfogása szerint tulajdonképen meg kellene szüntetni minden komolyabb támogatást a gazdasági életnek, hogy először az ország becsületbeli kötelezettségének eleget tegyen. Ez lehetetlen dolog. A gazdasági életet alátámasztás nélkül nem lehet meghagyni, mert hiszen ez — mint később rá fogok mutatni — kihatással van még azokra is, akik a hadikölcsönt valorizálva kapnák meg. Nagyon csodálkozom Pap József őméltóságán, hogy akkor, amikor Szterényi őexcellenciája ilyen széles mederben és fényesen kifejtette a záloglevelek valorizációjának lehetetlenségét, ő még mindig a régi lovon nyargal és még mindig ezt hangoztatja folyton, amivel bizony az országnak nem tesz jó szolgálatot, mert hiszen ez csak növeli az elkeseredést azoknál, akiknek nincs módjukban a kérdést alaposan megfontolni. Ezt tehát a magam részéről nagyon helytelennek és károsnak kell minősítenem. Én nem tartom magamat szónoknak, mint ahogy nem is vagyok az, de azért én tudnék egy olyan beszédet mondani (Halljak ! Halljuk !) a háború és a nagy devalváció folytán előállolt szomorú helyzetről, nyomorról, amely minden hallgatónak a szemeiből könnyeket váltana ki, de sajnos, az ország mai súlyos helyzetében érzelmi politikát nem csinálhatunk, nekünk az ország ilyen na.üy válságos helyzetében egészen komolyan, a legnagvobb objektivitással kell meggondolnunk azt, amit teszünk, mert hiszen egy könnyelmű intézkedéssel, edy könnyelmű eljárással felborithatjuk az összes eddigi sikereket, amelyeket újból, másodszor elérni szerintem nem lehet. (Ugy van! Ugy van! — Bud János pénzügyminister : Helyes !) Nem látom a gazdasági helyzetet ugy megalapozva, mint Teleszky őexcellenciája. O rámutatott arra, hogy a szanálás