Felsőházi napló, 1927. II. kötet • 1927. november 25. - 1928. június 28.

Ülésnapok - 1927-29

170 'Az országgyűlés felsőházának 29. ülése 1928. évi március hó 21-én, szerdán. sem kivan — ma valóban a magyar társadalomnak minden rétege eléggé nyög a súlyos adók terhe alatt — én azonban nem riadnék vissza — ha máskép nem lehetne megcsinálni és megoldani ezt a kérdést, — attól sem, hogy azokat, akik hadikölcsönöket nem jegyeztek, vagy pedig vagyoni viszonyaikhoz képest, nem eleget jegyeztek, most utólagosan megadóztassuk, valamiképen nem riadnék vissza attól sem, hogy a hadinyereség szintén megadóztassék. (Felkiáltások balfelöl: Hol van az már!) Azzal szoktak előállani rendszerint, hogy annyira eltolódtak már a gazdasági viszonyok, hogy ma már azt megállapítani nagyon bajos, vagy lehetetlen, hogy évekkel azelőtt kinek volt és kinek nem volt vagyona és mennyi vagyona volt. Ez csak kibúvó, ez dilatorikus védekezés, hiszen látjuk azt, hogy örökösödési perekben, családjogi perekben évtizedekre visszamenően állapitja meg a biróság bizonyos vagyonnak eredetét, állapitja meg azt, hogy ki, mikor, mennyi vagyonnal birt, és ehhez képest dönti el a jogesetet. Erre vonatkozólag valóban semmiféle kézzelfogható és elmondható indok nem forog fenn. Szterényi báró igen t. felsőházi tag ur azt mondotta, hogy fél attól, hogy ha mi ezt a szerény kis házi valorizációt a hadikölcsönökre vonatkozólag megcsináljuk, akkor nagy igényekkel fognak fellépni velünk szemben, olyan követelése A nek kiegyenlitésére, amelyek — mint ő maga is elismerte — ma még törvényileg szabályozva nincsenek. Mi már átütöttük ezt az elvet, hogy ne valorizáljuk a hadikölcsönöket, hiszen a törvényjavaslat 8. §-a azt mondja, hogy a spekulációtól eltekintve az ősjegyzőknek hadikölcsönköveteléseit igenis akarja valorizálni, csak kitolja ezen valorizálási időt mindaddig, mig a trianoni békeszerződésből eredő összes kötelezettségek teljesítve nem lesznek. Ezen meghatározás időbelileg rendkívül bizonytalan meghatározás és tartalmilag is bizonytalan körülírás. Milyen kötelezettségek és kinek a kötelezettségei, a magánjogi tartozások, az államnak tartozásai-e, a tudom is én, hogy milyen nemzetközi vonatkozásból eredő tartozások? Ezek olyan elmosódott határok, hogy ezekre igényt alapítani, vagy reményt is táplálni valóban nem lehet. A pénzügyminister ur a Képviselőházban, de a bizottsági tárgyalás alkalmával itt a Felsőházban is kijelentette, hogy mit érnénk ezzel, ha valorizálnok ezeket a hadikölcsönöket, hiszen per koponya nagyon kevés jutna egyre-egyre. Az igaz, hogy egy öt percentes valorizáció kevés, de mégis sokat nyernénk vele. mert ez a kérdés megnyugtató megoldást nyerne. Egyrészt nem kisértene folytonosan, másrészt a kevés is több, mint a semmi. Az én szerény nézetem az hogy nem lehet beszélni szanálásról, sem állami szanálásról, sem pedig magánjogi szanálásról mindaddig, mig a hadikölcsönök valorizációjának kérdése nyugvópontra hozatni nem fog. Én a 8. § intencióit helyeseknek ismerem el és elfogadom, azonban nem járulhatok hozzá ahhoz, hogy a 8. § kivitele ilven hosszú, bizonytalan időre kitolassék. A kiindulási pont az, hogy ne viselje a mai generáció egyedül a hadikiadásokat és költségeket. Ha a 8. §-t el fogjuk fogadni, akkor a mi unokáink fogják csak élvezni ezen valorizáció eredményeit, akkor épen az ellenkezője fog történni, akkor mi, akik áldozatokat hoztunk, a mai generáció, amely a hadikölcsönöket jegyezte, nem kap semmit, és a következő első vagy következő második generáció fog azután részesülni a valorizációnak jótéteményeiben. Erre vonatkozólag leszek bátor egy határozati javaslatot benyújtani. (Halljuk ! Halljuk !} A karitativ valorizáció elvével nem tudnék megbarátkozni. Mint jogász, nem tudok megbarátkozni azzal, hogy ha valakinek egy követelése van, amit jogosan követelhet, akkor követelés helyett könyöradományt fogadjon el az adóstól. Én ezért a dolognak nem politikai oldalát tekintem — ugy, amint az tegnap nagyon helyesen ki lett mutatva — hogy itt egy függőségi viszony teremtetnék, ismét a polgárok nagy zöme, nagy rétege és a kormány közt, de jogi képtelenségnek tartom azt, hogy akkor, amikor valakinek joga van követelni, akkor alamizsnát fogadjon el, és ezen alamizsnáért is futkosson, és az adós vizsgálat tárgyává tegye, hogy van e rá szüksége, mennyire van rá szüksége, vagy nincs'rá szüksége. Ha a mi alkotmányunk ismerné mondjuk a referendum intézményét, vagy ismerné a plebiscítumot, hogy meg lehetne szavaztatni Magyarország összes lakosait, akkor meg vagyok győződve arról, hogy egyhangú határozatot hozna a magyar lakosság olyan értelemben, hogy igenis : a hadikölcsönöknek ilyen szerény, az állam mai pénzügyi viszonyaival összhangban álló valorizációját követeli. Azért a kérdésért, hogy a hadikölcsönök valorizálva lesznek-e vagy sem, nemcsak a kormán}

7 felelős, hanem az országgyűlés is. Mi tudjuk, mi ismerjük, hogy mi a közhangulat, mi tudjuk, hogy százezrei és milliói a lakosságnak mit akarnak, nekünk nem szabad elzárkóznunk ezen kívánság teljesítése elől, és ha még oly magasan áll is a törvényhozás : azoknak a szerencsétlen embereknek jajkiáltása és követelése, amit a kétségbeesés és elkeseredés ad ajkaikra, kell hogy felhangozzék ide a törvényhozás termeibe. Nekünk ezekkel a körülményekkel számolnunk kell. A pénzügyminister ur egy nagy beruházási programmot állított fel — nagyszerű programmot — és azt mondja: ez a tulajdonképeni valorizáció, mert ha én megvalósítom ezt a programmot, akkor ebből mindenkinek baszna lesz. Nem akarok ennek a programmnak részleteibe belemenni. Én nagyon szívesen veszem, ha a mezőgazdaság, az ipar, a kereskedelem, a közlekedés terén, szociális és kulturális téren nagy beruházások eszközöltetnek és nagy fejlődés indulna meg minden irányban, kérdés azonban, mikor fog sikerülni a minister úrnak megvalósítania ezt a programmot ; és kérdés, fog-e egyáltalán sikerülni megvalósítania és kérdés, lehetséges lesz-e megváló-litánia, ha a belföldi kölcsönök teljesen ki lesznek kapcsolva, ki lesznek zárva ? A magángazdaság és az államgazdaság között nincs különbség. Jól mutatott reá tegnap Teleszky felsőházi tag ur, hogy csak egy különbséget ismer : az államnak nagyobb a fizetési képessége, mint az egyes privát emberé. A közgazdaság azt mondja, vannak különféle beruházások ; szükséges, hasznos és kényelmi beruházások. Ha egy magánember ilyen beruházásokat akar eszközölni, ha még oly szüksége van is ezekre, nem teheti addig, amíg tartozik. Kérdem : vájjon az állam eszközölhet-e ilyen beruházásokat, mielőtt fokozottmérvü fizetési kötelezettségeinek nem tesz és nem tett eleget ? (Az elnöki széket báró Wlassics Gyula foglalja el.) Ne gondoljuk, hogy itten legyőzhetetlen nehézségekről van szó. Igaz, hogy ehhez a törvényjavaslathoz az államadósságokról statisztikát nem csatolt a kormány, de tudjuk már a minister ur nyilatkozataiból — amelyeket részint a Képviselőházban, részint pedig itten, a Felsőház bizottsági ülésén tett,— hogy tulajdonképen milyen összegről lehet beszélni. A minister ur kijelentette, hogy az összes koronatartozások 14 milliárdot tesznek ki. Én nem az összes koronatartozások valorizációja mellett török lándzsát, csupán a hadikölcsönök valorizációja mellett. A 14 milliárd koronából a hadikölcsön kitesz 8 milliárdot. Nyolc milliárdnak 5

0

/Vát véve alapul, — 5x8 = 40 — a tőke: 400 millió, 400 milliónak 5%-os kamata — 4x5 = 20 — 20 millió pengő évente. Legrosszabb esetben tehát