Felsőházi napló, 1927. II. kötet • 1927. november 25. - 1928. június 28.

Ülésnapok - 1927-28

156 Az országgyűlés felsőházának 28, ülésé Ï92S: évi március hó 20-án, kedden. erről a különleges elbánásra való igényéről már annyiszor volt szó, magam is annyiszor kifejtettem szóval és Írásban erre vonatkozó nézeteimet, hogy nem akarok ismétlésekbe bocsátkozni azzal, hogy ezeket az érveket újra felsorakoztassam. Ha végignézek a Felsőház sorain, alig találok olyan férfiút, aki a háborúban már közéletünkben bizonyos befolyási! állást, vagy egyáltalában tekintélyesebb szerepet ne töltött volna be. Mondom, nem találok olyan férfiút, akit nézetem szerint e tekintetben fel kellene világosítani, mert mindannyian tudjuk, hogy milyen körülmények között folytak le a hadikölcsönök jegyzései. (Ugy van! Ugy van!) Mindannyiunknak éreznünk kell azt a felelősséget, amely e tekintetben mindannyiunkra, de ami ennél sokkal fontosabb, a nemzetre hárul. (Ugy van! Ugy van ! a Ház minden oldalán.) Gyakran ugy szokták odaállítani a hadikölcsönök valorizálása érdekében elfoglalt álláspontomat, mint hogy természetes az, hogy én ezeknek a valorizálását kívánom, hiszen én voltam az, aki a hadikölcsönkibocsátást kieszeltem. Soha a felelősség elől el nem zárkóztam, soha nem akartam kibújni tetteimért a legmesszebbmenő felelősség alól és ma sem akarok, de ismétlem, hogy ha a felelősség szempontjából nézzük a dolgot, nem én egyedül vagyok felelős e teremben. Sőt én kötelességet teljesítettem, hivatali adásomból tolyó kötelességet ; a többiek — igaz, hogy ez annál több — hazafias kötelességet teljesítettek, ma is hálás köszönetet mondok nekik, hogy nem vonták ki magukat e kötelességteljesítés alól, bár könnyebben kivonhatták volna magukat, mint én, hivatali kötelességem teljesítése alól Több oldalról szemrehányással illettek abban a tekintetben, hogy a háború alatt folytatott helytelen politikám az oka annak, hogy a hadikölcsönök kibocsátására került a sor és ha helyesebb pénzügyi politikát követtem volna, akkor a hadikölcsönkérdés ma nem volna olyan nehéz kérdés, mint amilyen A felelősséget ezért is vállalom, de ezt még utólag sem könnyű mondani csak akkor könnyű mondani, ha az ember a számokat nem nézi meg. Egy háború költségei ugyanis három forrásból fedezhetők : adóztatásból, kölcsönmüveletekből és a jegybank igénybevételéből. Tulajdonképen a mindenkori közgazdasági helyzet adja meg azt, hogy ,ez a három tényező mennyiben vétessék igénybe. Altalános az a nézet, hogy Anglia volt az, amely a leghelyesebben rendezte ezt a kérdést, mert Anglia adóztatás utján fedezte a háborús költségeket. Igaz, nekem is mindig Anglia lebegett a szemem előtt. Nem akarok hosszasan eltérni a tárgytól, de talán be tudnám bizonyítani nem sok fáradsággal, hogy legkevésbbé rajtam múlott az, hogy Magyarországon nem többet adóztattak. (Derültség.) Örömmel konstatálom azonban, hogy mégis van egy vonatkozás, ahol azt a szemrehányást teszik nekem, hogy nem voltam eléggé az erős adóztatás barátja. Tegyük íel azt a közgazdasági helyzet folytán teljesen kizárt helyzetet, hogy ugyanazt a politikát követhettük volna a háború finanszírozásánál, mint Anglia. Anglia a háborús költségeknek — pontos számot akarok mondani — ltí^/o-át fedezte adóztatás utján, ezzel szemben mi 518

0

/

0-át. Megjegyzem, hogy nagyobb °/

0-át, mint Franciaország, mint Ausztria és nagyon kevéssel kisebb százalékát, mint Németország. Ha most azt a teljesen lehetetlen dolgot tesszük fel, hogy mi is 197°/o-át fedeztük volna a háborús költségeknek adóztatás utján, miként Anglia tette, akkor ez azt jelenti, hogy 145 %rkal kevesebbet kellett volna máshonnan elővenni. Ha feltételezem, hogy ez a megtakarítás mind a hadikölcsönökre esett volna, ez azt jelenti, hogy nem a tényleg kibocsátott 18 milliárd hadikölcsön lett volna kibocsátva, hanem ennél kerek számbari 5 milliárddal kevesebb, vagyis 13 milliárd még mindig maradt volna. A 18 milliárdból a pénzügy minister ur számítása szerint 9 milliárd értékű hadikölcsön láttatott el magyar bélyegzéssel, ha tehát most is ugyanazt az arányt tételezem fel, maradt volna 65 milliárd. A helyzet tehát csak az lett volna, ami különbség van 9 és 65 milliárd között, a probléma lényegén azonban ez egyáltalán nem változtatott volna. Gyakran mondják, hogy a hadikölcsön kibocsátása érdekében az akkori kormányok mintegy felelősséget vállaltak abban a tekintetben, hogy a hadikölcsönökbe elhelyezett pénz olyan biztos pénz, hogy annál biztosabb vagyonelhelyezés nincs. Ez tény, hiszen csak tegnap kaptunk mindannyian egy körlevelet, amely hivatkozik dicső emlékezetű vezéremnek, Tisza Istvánnak nyilatkozatára. Ez igy van és azt sem lehet mondani, hogy amikor mi ezeket a kijelentéseket tettük, akkor egy esetleges háboruvesztés lehetőségével nem számoltunk, hiszen Tisza Istvánnak nyilatkozata is alludál erre, azonkívül a háború alatt egyáltalában senki sem mondhatta azt, hogy egészen biztosan megnyerjük a háborút, a háború elvesztésének lehetőségével tehát számolnunk kellett, de reméltük, hogy ez nem fog bekövetkezni. Amivel nem számoltunk, az természetesen az a béke, amely beiiövetkezett, amelynek jellemzését nem akarom ismételni. Igenis vállaltuk és vallom ma is, hogy ezeket a nyilatkozatokat megtettük és azt hiszem, hogy a magyar nemzet ezeréves múltja feljogosított bennünket ezeknek a nyilatkozatoknak megtételére és hogy ez az ezeréves múlt feljogosít bennünket arra, hogy a jövőben is elvárjuk azt, hogy a magyar nemzet nem fogja tűrni, hogy ez a kèi dés minél előbb igazságosan meg ne oldassék. (Éljenzés balfelől.) A háborúnak olyan elvesztése, amely bekövetkezett, igenis lehet oka annak és kell is hogy oka legyen, hogy az a jóvátétel kisebb mé retü, mint amilyen méretű lett volna egy diadalmas háború esetén, vagy akkor, ha egy észszerű békét kötöttek volna velünk legj'őzőink. Ez lehet ok arra, hogy a jóvátétel mérete kisebb legyen, hiszen ma 100%-os valorizációról senki sem beszél, de nem lehet ok arra, hogy a valorizáció elől, helyesebben mondva a kártérítés elől, teljes mércékben elzárkózzunk. (Ugy van! Ugy van! balfelől.) Röviden foglalkozni akarok a másik három kategóriával. /Halljak ! Halljuk !) Az árva-pénzek kérdése olyan tiszta dolog, hogy igazán fölösleges róla bővebben szólanom és épen igy a tiszti kauciókról is. Törvény kötelezte az arvaszéket, rendelet kötelezte a katonatisz eket, hogy fix kamatozású magyar értékpapírokban helyezzék el vagyonukat. Itt olyan kötelesség áll fenn a kormány részéről hogy nem is lehet vitatkozni abban a tekintetben, hogy itt kártérítés szüksége forog fenn. Ugyanez a helyzet a biztositókra nézve, mert hiszen itt is törvény kötelezte a biztosítótársaságokat a biztosítottak érdekében, hogy magyar fix kamatozású papirokban helyezzék el értékeiket. A biztosítottak nem folyhattak bele az elhelyezés mikéntjébe a biztosítótársaságok pedig törvényes kötelességet teljesítettek akkor, amikor igy cselekedtek. Itt is ugyanolyan minősített felelősség forog fenn az állam részéről, hogy a biztosítottakon segítsen. Hogy ezek a kategóriák különleges elbánásban részesitendők, azt lehet mondani, ma már meglehetősen általánosan elfogadott nézet. Maga a törvényjavaslat és a kormány is, amely e tekintetben, legnagyobb sajnálatomra, oly felfogást, oly álláspontot foglal el, amelyet teljesen megérteni nem tudok, maga a törvényjavaslat is és a kormány is épen e kategóriákat ; különleges elbánásban részesiti. Az