Főrendiházi napló, 1910. V. kötet • 1917. július 4–1918. november 16.
Ülésnapok - 1910-103
A FŐRENDIHÁZ CIII. ÜLÉSE. lo ket annyira gyűlöli, hogy azokat még a maga körében sem szenvedi meg. (Olvassa:) »Vannak direkt konkrét bizonyítékok arra, hogy egy Apponyi Albert gróf világraszóló szónoki képességét, egy Andrássy Gyula gróf történetírói készségét és irói kvalitását épen az ő osztályostársaik körében nemcsak nem ismerték el. de azok szinte az érvényesülés akadályai lehettek volna, ha másfelől a születés előjoga nem nyitotta volna meg ezeknek a férfiaknak az utat a közélet legmagasabb polczai felé«. Ha látom a méltóságos főrendek szelid mosolygását, akkor, azt hiszem, nem szükséges erre az érvre válaszolnom. Azon rettenetes ördögnek második viselt dolga, — folytatom, — az, hogy a szerző szerint a magyar aristokrácia nemcsak hogy gyűlöli a tehetségeket, hanem a tehetségek érvényesülését, felemelkedését is megakadályozza. (Olvassa :) »Aki korunk történetét meg fogja irm, az kénytelen lesz meglátni és megírni azt is, hogy a mi feudális főnemességünk egy eleven bástyát alkot, amely akarva nem akarva, megakadályozza az érvényesülést mindazokra nézve, akik a bástyán túl vannak«. Kérem, feleletül rámutatok Vázsonyi Vilmos ő excellenciájára. Sajnos, nincs itt. Még egy harmadik szemelvényt szeretnék felolvasni, itt van a 127-ik oldalon. Azt írja Révai ur, hogy szociális érzék, altruistikus érzék kevés van a közönséges emberben, mindenki csak a maga napibaját érzi, csak azzal foglalkozik. Szóról szóra ezeket mondja (olvassa) : »Altruista érzés ritkán található a műveltség legalacsonyabb fokán álló embernél. Másokért áldozatokat hozni ritkán hajlandó*. Ha Révai ur látta volna, mint esnek el katonáink a csatában, ha Révai ur látta volna, hogyan mentik meg bajtársaik életét életük feláldozásával, hogyan ragadják ki az ellenség karmai közül életük veszélyeztetésével bajtársaik holttetemét, ha Révai ur hallotta volna az utolsó üdvözlő szót, mely a sebesültek elsápadó ajkáról parancsnokuknak, vagy urunknak és királyunknak szól, akkor sohasem mondta volna, sohasem irta volna, hogy az egyszerű magyar emberben nincs altruizmus. (Éljenzés balfelol.) Radvánszky Antal b. jegyző: Berzeviczy Albert! (Halljuk ! Halljuk !) Berzeviczy Albert: Nagyméltóságú elnök ur ! Méltóságos főrendek ! Amidőn a főrendiház nyugodt és hűvös légkörében, amelyben rendszerint nem párttendenciák és pártszenvedélyek, hanem inkább a leszürődött egj^éni élettapasztalatok szoktak megnyilatkozni, először van szerencsém szólásjogommal élni, teljes mértékben, sőt kétszeresen érzem azt a kötelességet, amelytől elismerem, hogy az előttem szólott méltóságos gróf ur is vezéreltette magát, hogy t. i. a politikai helyzet megítélésében a legnagyobb objektivitásra törekedjem, mert ezzel nézetem szerint nemcsak ezen ház hagyományos szellemének, hanem az adott viszonyok között hazánk jelenlegi nagyon súlyos és komoly helyzetének is és azoknak a tagadhatatlan és elismerendő nagy nehézségeknek tartozom, amelyekkel az indemnitást kérő kormány szembe van állítva. Csak egész röviden óhajtom érinteni külügyi politikánkat, mert azt tartom, hogy a mi külüg)^ politikánkat ezidőszerint a legnagyobb sikerrel a mi vitéz seregeink képviselik és csinálják, (Ugy van ! ügy van 1) győzelemről-győzelemre haladva és hathatósan megtanítva ami makacs ellenségeinket arra: mekkora felelősséget vállaltak magukra és mekkora kárnak és veszélynek tették ki magukat, amikor a mi becsületes, őszinte, jóakaró békeajánlatunkat mereven és gúnyosan visszautasították. (Ugy van! Ugy van!) De mellőzhetem külügyi politikánk themáját azért is, mert hiszen talán fennáll a remény arra. nézve, hogy annak kérdéseit nemsokára tüzetesebben az arra illetékes fórum, a delegációk körében fogjuk megbeszélni és mert ő nagyméltósága a közös külügyminister ur, Czernin gróf nemrégiben egy itt Budapesten tartott beszédében oly kristálytiszta praecisióval fejezte ki a mi hadviselésünk czéljait, a békekötés lehetőségeit, sőt a háború befejezése után alakulandó világrendnek körvonalait is, hogy én ezekkel a fejtegetéseivel csak a legteljesebb egyetértésemet fejezhetem ki és azokhoz semmi hozzáadni valóm nincs. Ép ugy csak a legnagyobb elismerés hangján szólhatok arról, ami itt a méltóságos főrendek körében már méltatás tárgya volt előbb, t. i. a pápa ő szentségének békekezdeményezéséről. XV. Benedek pápa a háború kezdetétől fogva az az európai tényező, aki legtöbbet tett a háború iszonyainak enyhítésére. (Ugy van! Ugy van! balfelol.) Az ő nemes indulatú és bölcs békekezdeményezése egyelőre a mi ellenségeink makacssága következtében eredményre való kilátással nem kecsegtet ugyan, de azért nem szabad elvesztenünk a reményt, hogy az általa megjelölt utón előbb-utóbb el fogunk jutni a mindnyájunktól hőn óhajtott becsületes békéhez. (Helyeslés jobb felől.) Röviden akarom érinteni a kiegyezés kérdését is, habár az a jelen körülmények között nézetem szerint fokozott jelentőséggel bír, mert hiszen ez a kiegyezés van hivatva alapul szolgálni azokhoz a szélesebb körű tárgyalásokhoz, amelyek utján mi a szövetséges hatalmakkal a háború után velünk szemben valószínűleg gyakorlandó gazdasági bojkott ellen a magunk védelmét szervezni vagyunk hivatva. (Igaz ! Ugy van ! a közéfen.) Sajnálom, hogy ezúttal ismét csak a kiegyezési provizórium expedienséhez vagyunk kénytelenek nyúlni. A nagyméltóságú kormány a maga nyilatkozatában a jövő országgyűlésnek fenn kívánja tartani teljes elhatározási szabadságát a kiegyezés kérdésében, egyúttal azonban hangsúlyozta a Németországgal kereskedelmi téren létrehozandó megegyezés sürgősségét. Ebben én bizonyos ellentmondást látok, mert addig, míg a
