Főrendiházi napló, 1910. V. kötet • 1917. július 4–1918. november 16.

Ülésnapok - 1910-108

112 A FŐRENDIHÁZ CVIII. ÜLÉSE. Súlyt fektetünk az egészségügyi közszolgálat államosítására részben azért, hogy még ott fenn a havasokban is, amennyire lehet, kiküszöböljük mindazt, ami az élet megadott külső feltételeiből az egészségre ártalmas, hogy tehát már a megbetegedési, — a morbiditási, — számot is lehetőleg leszorítsuk, de másrészt minthogy a betegségek legtöbbnyire külső befolyások eredményei. — hogy tényleges megbetegedés esetén az orvosi segélyt mielőbb a beteg ágyához vigyük. (Helyeslés.) Minthogy ez azonban az esetek nagy számában nem kielégítő és az orvostudomány minél inkább halad, annál inkább növekszik ezen eseteknek a száma, — akkor a kórházi ápolás szükségessége áll elő ; a kórház tehát ebből a szempontból a depopuláczió megakasztásának egyik legfontosabb tényezője és ebben a beállításban áll csak elő a kórházügynek egész fontossága. Különösen nagy a fontossága nálunk, ahol a népnek orvosi ellátása minden igyekezet, az utóbbi időben anyagi téren is némileg megnyilatkozott áldozatkészség daczára sok helyen már a topografiás nehézségek miatt is még mindig nagyon fogyatékos. A mi kórházügyünk mindenekelőtt is néhány, — a kórházügy körén kivül eső, — nehézségben szenved. Egyik.az, hogy gyógyithatlan betegekről az országban p

gyáltalán gondoskodva nincsen ; ezeket tulaj donképen a kórházban tartani nem is volna szabad, de mégis, — épen más előrelátás hiányában, — a legprimitívebb humanizmusból mégis a kórházakban kénytelenek elhelyezni, ahol nem egyszer azt az ágyat foglalják el hosszabb időre, amelyen egy, vagy több más beteg a gyógyulását találhatná meg. De, — másodszor, — a községi szegényügy hiányos végrehajtása és ellenőrzése folytán a kórházak egy része részben szegényes agg-ápoldákká fajult el, ismét kárára a gyógyítható betegeknek, akik ennek folytán az elsősorban az ő számukra rendelt betegágyakról leszorulnak ; harmadszor pedig minthogy lábbadozó otthonaink nincsenek, a felocsúdó betegek emiatt a kórházban kénytelenek maradni mindaddig, amig teljesen helyreállottak és régi munkaképességüket ismét visszanyerték ; emiatt természetesen aránytalanul hosszú ideig kénytelenek egy-egy ágyat lefoglalni azon betegek kárára, akik a' kórház kapuja előtt várják, hogy mikor lesz az ő számukra is hely ; az egyik nagy lassan lábbadozik és erősbödik, — amit másutt is elérhetne, — a súlyos beteg pedig vár arra a helyre s ezalatt állapota egyre súlyosbodik és rosszabbra, talán a legrosszabbra is fordul, — mert a mai rendszerünk mellett az ő életének megmentésére már nem kerülhetett a sor. Mindenekelőtt tehát erről a három hiányról és visszásságról, ezek megszüntetéséről kellene gondoskodni. Annyival is inkább most, mert alkalom kínálkozik rá. A háború alatt nagy számát rendezték be kisebb-nagyobb kórházaknak, amelyeket nem igen, vagy épen nem vettek igénybe ; minthogy az emiitett esetekben elsősorban csak a megfelelő elhelyezésre és ápolásra, nem pedig a szakszerű orvosi ellátásra van szükség, azért idejekorán meg- kellene indítani a tárgyalásokat a czélból, hogy ezek közül a berendezett és felszerelt, ilyen czélra eléggé megfelelő alkalmatosságokból, melyeket lehetne béke idején állandóan a lábbadozók, aggok, vagy gyógyíthatatlanok számára fentartani, amivel a rendelkezésre álló kórházakat legalább részben tehermentesíteni és tulajdonképeni rendeltetésüknek biztosítani sikerülne. Olyan országban, amelynek 25.0 a halálozása, kétszeres kötelesség a kórházi ágyakat elsősorban azok számára biztosítani, akiknek életét meg lehet, tehát meg is kell menteni. A kórházügy állását nem a kórházak száma tünteti fel ; tisztább képet nyújt a kórházi ágyaknak a száma. (Halljuk! Halljuk!) A kórházak száma 1898-tól 1910-ig, tehát 12 év alatt 273-ról 421-re, a kórházi ágyak száma pedig 19.000-ről 37.700-ra emelkedett. Csakhogy a kórházügynek elbírálását kizárólag a száraz statisztikai adatokra alapítani nem lehet. A statisztikai adatok egymagukban becses utasítással szolgálnak ugyan, de ez nem elegendő. Nélkülözhetetlen hozzá a kórházi viszonyok beható ismerete, a, különféle helyi és távolsági viszonyok szorgos egybevetése és igen sokféle tekintet gondos mérlegelése, és ezeket figyelembe véve, daczára annak, hogy a kórházi ágyak az emiitett számban emelkedtek, mégis a mi kórházügyünk nemcsak a nyugati nemzetekének, de a mi saját, igényeinknek és szükségleteinknek is messze mögötte marad és a mi közegészségügyünk követelményeinek meg nem felel. Annyival kevésbbé, mert nem szabad felejtenünk, hogy nálunk a kórháznak egyelőre még nevelő hatást is kell gyakorolnia a lakosságra, amelynek értelmi emelkedése még nem mindenütt elégséges arra, hogy a régidőből átszármazott idegenkedést a kórházzal szemben leküzdje. Ezt pedig nyilvánvaló, hogy csakis a kor mai színvonalán álló, jól vezetett kórház képes elérni, csak ez keltheti a lakosságnál az intézet iránt a szükséges bizakodást. Es viszont épen az a javulás, amely a népnek ezen felfogásában az utolsó évtizedeken már beállott, ez önmagában és automaticze is fokozza a szükségletet, nemcsak a kórházi ágyaknak a számát illetőleg, hanem a tekintetben is, hogy a kórházak a maguk hivatásának meg is feleljenek. Az igy egyre fokozódó szükségletnek megfelelni és a kórházügyet lehetőleg fejleszteni egyenesen a helyes és szükséges népesedéspolitikának a követelménye. Ennek pedig csakis kellő előrelátással évekre előre megállapított programm alapján lehet helyesen megfelelni, (Ugy van!) megfelelni ugy, hogy a kórházi térkép szerint a kórházak egyenletesen elosztva létesüljenek, hogy ott épüljenek, ahol arra szükség van és a szükségesség sorrendjét is figyelembe véve, minden melléktekintet kizárásával ott adassék meg legelőbb a segítség, ahol az eddig hiányzott és ahol erre azért leginkább van szükség. A kérdés további elemzése még arra a következtetésre is vezet, hogy egy ugyanazon helyen