Főrendiházi napló, 1910. IV. kötet • 1914. április 22–1917. július 3.

Ülésnapok - 1910-88

A FŐRENDIHÁZ LXXXVIII. ÜLÉSE. 267 Hadik János gr.: De ha ki van mondva, hogy nem lehet és nem való mást választani, mert joga van hozzá a ministerelnöknek és többségi pártvezérnek, (Zaj. Elnök csenget.) akkor ez annyit jelent, hogy abban az esetben, ha a jövő koronázás előtt a parlament többsége más egyént választana, ez bizalmatlanságot jelentene a ministerelnökkel szemben és ennek következtében nem tehetne egyebet, mint beadni lemondását. Érdemes-e ilyen helyzetet teremteni és szabad-e olyan rendszert felállítani, mely lehetővé teszi, hogy ilyen kérdésben nyolcz nappal a koronázás előtt a ministerelnök kénytelen legyen lemondását beadni, mert nem rá esett a választás % Azt hiszem, ez teljesen tarthatatlan álláspont. Osztatlan bizalomra tényleg a ministerelnök ur nem kivatkozhatik, hiszen ezt vitatni nem is lehet. Akármennyire hibáztatja a többség a kisebbség politikáját, azt, hogy létezik, hogy a parlamentben a magyar kisebbség a magyar választók többségét képviseli, ezt méltóztassék a választók statistikájából kiszámítani. Hogy a kisebbség jelentékeny részét képezi a parlamentnek, ez is csak bizonyos. így tebát mégis csak meg lehet állapítani, hogy nem az egész ország választja meg, hanem megválasztja az a többség, mely ha véletlenül Héderváry gróf lett volna a ministerelnök, — amint Andrássy Gyula gróf nagyon helyesen jegyezte meg délelőtt a képviselőházban, — a többség őt jelölte volna; ha Lukács László lett volna ministerelnök, akkor meg őt jelölte volna, egyszóval mindig azt, aki a hatalom gyeplőjét a kezében tartja. Már most arról van^ szó, hogy mi lett volna a helyes megoldás ? Én azt hiszem, hogy ha a ministerelnök ur azon az értekezleten felvetette volna a kérdést, hogy: gondolkozzunk, jelöljünk olyan egyént, akiben mindnyájan megbízunk, azt hiszem, lehetett volna megoldást találni. Elsősorban is meg vagyok győződve, hogy ha a két háznak egyhangú bizalma József főherczeg személye iránt nyilvánult volna meg, (Éljen! jobbról.) akkor ő ezt a tisztséget feltétlenül szívesen elvállalta volna. E jelöléssel szemben hallottunk kormánypárti körökből olyan megjegyzéseket, hogy ez nagyon ügyesen volt kieszelve, hogy ez csak taktikája az ellenzéknek, hogy a főherczeget állítja szembe a ministerelnökkel. De ez sem áll és véletlenül abban a szerencsés helyzetben vagyunk, hogy ezt is megczáfolhatjuk. A koalíció idején, amikor mi kormányon voltunk, egy időben Ferencz József ő Felsége nagyon rosszul volt; akkor szóvá tétettek ezek a kérdések és senkinek sem jutott eszébe a ministerek közül az akkori ministerelnököt, vagy más vezető politikust a maga köréből jelölni, pedig akkor nem állt velünk szemben olyan ellenzék, mint most. Akkor a szabadelvű képviselő urak visszavonultak Gesztre és Hédervárra, bizva abban, hogy semmiféle konczessziót nemzeti irányú politikája tekintetében a kormány nem kap, bevárják az időt, mig az lejárja magát és akkor majd jönnek ismét ők és újra 50 évre ráülnek az ország nyakára. Akkor egyszerűbb lett volna a koaliczió vezérei közül egyiket, vagy másikat jelölni erre a tisztségre. De senki sem gondolt ilyenre, mert volt a kormány tagjaiban annyi tapintat, hogy figyelembe vették azt, hogy ha a parlamentben ennyire dominálunk is, de az ország közönségének lesz egy olyan része, mely majd azt mondhatja, hogy ez kihasználása a helyzetnek és hogy erre a tisztségre olyan egyént kell választani, aki fölötte áll a napi pártpolitika viszályainak és akiben mindenki szívesen megegyezett volna. Ezért már akkor elhatározták a vezetők, hogy ha ez az eset bekövetkezik, a kormány József főherczeget fogja erre a tisztségre ajánlani. így tehát ez az ügyes ellenvetés, melyet a kormánypárt részéről tesznek, elesik és ez fényes bizonyítékot nyújt arra, hogy az ellenzék ma csak következetes marad korábbi álláspontjához, midőn ismét József főherczeget ajánlja, mint nádorhelyettest, a koronázó tisztségre. De ha ez ma nem lehetséges, aminek okát én nem tudom megérteni, akkor lett volna más megoldás is. Lett volna az a megoldás, hogy — a választás jogát ugyan fel nem adva, de figyelembevéve a régi traditiókat, — koronázzon az országbíró, vagy ha ő koránál fogva akadályozva van, koronázzon az ő helyettese, a tárnokmester, vagy az idősebb koronaőr, szóval olyan egyén, aki különben mint magánember tartozzék bármilyen párthoz, — és véletlenül azok az urak tudtommal nem is tartoznak az ellenzékhez, sőt erős kormánypártiak, de mégis felette állanak a mindennapi pártviszálykodásnak. Ezek bármelyikét az egész ország a legnagyobb megnyugvással fogadta volna, annál inkább, mert tényleg történelmi alapon és hagyományok alapján ilyen esetben komolyan szóba jöhetnek, amint Majláth György idézett beszédéből látjuk. Ha az a rendkívüli helyzet nem állott volna fenn 1867-ben, akkor bizonyára az országbírót, vagy helyettesét választották volna meg e koronázó tisztségre. Ezek után bátor vagyok felkérni a méltóságos főrendiházat és nagyméltóságú elnök urat, ne méltóztassék megengedni, hogy a mostani eset praecedensül szolgáljon a jövőre nézve és hogy a főrendiház egyszer s mindenkorra a vétó jogára legyen utalva a nádorhelyettesi tisztség betöltésénél. Biztosítsuk a főrendiháznak azt a jogát, hogy e ház is részt vehessen a választásban. Mert ha arról van szó, hogy az ország választ, ez csak akkor történik helyesen és szabály szerint, ha a képviselőház ós a főrendiház együttesen választanak. Indítványomat fel fogom olvasni és ajánlom azt a méltóságos főrendeknek elfogadásra. (Olvassa:) Mondja ki a főrendiház, hogy mivel a 34*