Főredniházi napló, 1910. III. kötet • 1913. május 5–1914. április 21.

Ülésnapok - 1910-55

A FŐRENDIHÁZ LV. ÜLÉSE. 235 kit illet meg a kisajátítási jog, a ma elhangzott beszédekkel is teljesen tisztázva van. Az 1884. évi regnicoláris deputatio az elvi kérdést, anélkül, hogy formaszerü megállapodásokra jutott volna, kétségtelenül tisztázta. Amint Tomasich Miklós ő nagyméltósága igen praecizen és igen helyesen mondta el, a horvát deputatio is arra az elvi álláspofttra helyezkedett, hogy a kereskedelmi ministernim s egyáltalában a közkormányzat ressortjába eső ügyekben a kisajátítás elrendelése a kereskedelmi minister hatáskörébe tartozik és hogy természetesen ezzel kapcsola.tosan az anyagi törvényhozás is közös törvényhozás keretébe illik. A végrehajtás természetesen az autonóm ügykörbe esik s azt hiszem, principialiter nincs is és nem is lehet kifogás az ellen, hogy a végrehajtást, az eljárást szabályozó törvénynek is autonóm horvát törvénynek kell lennie. Hiszen ebben a tekintetben egyáltalában nem kifogásolta a magyar regnicoláris deputatio a horvát regnicoláris deputatio elvi álláspontját, csak arra utalt, hogy itt sem szándékosság nem forgott fenn, sem gyakorlati hátrány vagy sérelem a dologból nem származott, ezért nem találta sürgősen szükségesnek a már meghozott törvények módosítását'. Maga ez a most tárgyalás alatt álló törvényjavaslat pedig egyáltalában nem tartalmaz a kisajátítási eljárásra vonatkozó rendelkezéseket, tehát a horvát álláspont szempontjából sem lehet sérelmes és nagyon természetesen nem prejudicálhat azon felfogásnak, hogy az eljárásra vonatkozó rendezésnek, amennyiben kisajátítási eljárás rendezéséről lenne szó, autonóm horvát törvényben van helye. Azt hiszem tehát, a kérdésnek ez a közjogi oldala teljes megnyugvásra rendezve van. A másik része azután a dolognak mindazok a gyakorlati aggályok és aggodalmak, melyekre utaltak a ma felszólalt nagyméltóságú és méltóságos főrendek és a melyek Horvátország közvéleményében tényleg bizonyos nyugtalanságot, bizonyos izgalmat eredményeztek. Arra nézve, hogy hogyan származtak ezek az izgalmak, mindenesetre nagyon tanulságosan és nagyon helyesen jellemzi a helyzetet Tomasics Miklós ő nagy méltóságának erre vonatkozó következő kijelentése (olvassa) : » Amint én tapasztaltam, a közvéleményben az volt mérvadó ebben az izgalomban, hogy ez aggodalmak nem annyira a törvényjavaslat ellen szólnak, mint annak az indokolása ellen, vagy jobban mondva az ellen, hogy lehet construálni eseteket, amelyekre nézve aggodalmas volna azoknak elintézése, ugy hogy lehetséges volna interpretatio utján ugy értelmezni, ha összehasonlítjuk a javaslatot a törvény indokolásával stb.« Ebből a passusból magából kitűnik tehát az, hogy tulajdonképen itt a törvény rendelkezéseiben ok az aggodalomra nincsen, hanem igenis merült fel aggodalom az által, hogy igyekeztek construálni eseteket; igyekeztek elképzelni olyan lehetőségeket, amelyekben nem is a törvényből, de a törvénynek és az indokolásnak interpretatio utján való továbbfejlesztéséből lehetne valami sérelmet vagy bajt construálni. Tökéletesen igy van. Azt hiszem, hogy az egész izgalom az által állott elő, hogy a horvátszlavón közélet bizonyos tényezői igyekeztek ezt a kérdést felhasználni arra, hogy megzavarják azt a békét, azt a nyugalmat, az alkotmányos életnek azt az örvendetesen helyreállított rendes menetét, amely áldásos eredményeit már is érezteti, de amely nagyon természetesen nem lehet Ínyére olyan extrém közjogi irányzatoknak, amelyek a jelenlegi állapot felrobbantása útján óhajtanának eredményeket elérni. Ezzel szemben tehát a feladat most nem az, hogy bárminő tekintetben változtassuk vagy módosítsuk a törvényhozás ós a kormány álláspontját, hanem az, hogy megmagyarázzuk a dolgot; az, hogy azokat az intentiókat, amelyek kezdettől fogva vezettek, teljes nyilvánosságra hozzuk, és ezzel azt a megnyugvást, amelyet mindannyian előidézni akarunk és amelyet mindannyian szolgálunk, akik ma itt ebben a kérdésben felszólaltunk, csakugyan elő is idézzük. Mindenekelőtt az első rémkép az volt, hogy eonfiscálni akarják a tengerpartot, hogy ha a tengerpart ki lesz jelölve, azt elveszik a birtokosoktól, az a magyarok kezébe kerül és ott nem tudom micsoda idegen érdekek szolgálatába, nem tudom micsoda idegen vállalkozók és más egyének tulajdonába kerül a tengerjDart. Ezzel szemben már kijelentetett — természetesen teljes egyetértésben a kormánynyal, hisz nem is lehetett máskép, — a bán ő nagyméltósága által, hogy egyáltalában senki sem contemplálja az egész tengerpartnak megállapítását, kitűzését és fixirozását. Hiszen minden egyébtől eltekintve, ez teljesen felesleges és óriási nagy munka volna. Mert hiszen, amint méltóztatnak látni a törvényjavaslat indokolásából is, esetről-esetre, az illető hely speciális körülményeihez képest kell megállapítani, hogy mi a tengerpart és mi nem az. Másfelől az ilyen megállapítások változhatnak is, mert hiszen az a tengerpart a maga határait megváltoztatja az idők folyamán, és ha most fixirozzuk valahol a tengerpartot és azután az évek sora multán szükséges lesz az, hogy ott valaminő intézkedések történ jenek, akkor az a tixirózás, amely ma történt, talán már egyáltalában nem felel meg a helyzetnek. Logikus és helyes eljárás tehát nem is lehet más, mint az, hogy akkor, midőn valahol tengerészeti szempontból szükség merül fel arra, hogy a tengerpart fixiroztassék, akkor történjék meg ez a íixirozás, történjék az összes illetékes érdekelt factorok bevonásával. Legyen szabad még, méltóságos főrendek, ehhez mindjárt egy magyarázó észrevételt is 30*