Főredniházi napló, 1910. III. kötet • 1913. május 5–1914. április 21.

Ülésnapok - 1910-55

232 A FŐRENDIHÁZ LV. ÜLÉSE. Miután pedig 1868-ban épen vasutak voltak épülőben, nem lehetett várni egy autonóm törvényre és a horvát kormány beleegyezett abba, hogy e törvény alakjában az akkor, mindenekelőtt a károlyvárosi vasút építése körül szükséges kisajátítások eszközöltessenek e törvény alapján. A magyar álláspont ennek ellenében az volt, hogy itt kell, hogy mérvadó legyen a közjogi szempont s hogy a kisajátításnak ezélja legyen a mérvadó, hogy t. i. hogyha kisajátítás történik ilyen létesítmény érdekében, amely a közös administratio alá tartozik, hogy akkor a közös törvényhozás az illetékes, tehát, hogy a ezél volna a döntő. Ez a magyar álláspont az 1881. évi uj kisajátítási törvényben nyert alkalmazást. 1884-ben, amikor regnicoláris bizottságok küldettek ki a kiegyezési törvény sérelmeire nézve felhozott panaszoknak orvoslására, amelyeket Horvátország annak idején emelt, akkor szó volt erről az expropriationalis törvényről is. Be a horvát regnicoláris bizottság magáévá tette a magyar álláspontot, t. i. nem kifogásolta az 1881 : XLI. törvényezikket anyagi jogilag. Beismerte, hogy anyagi jogilag az a czél, a magyar álláspont helyes ; ele másrészt azt mondotta, hogy alaki jogilag, t. i. az eljárásra nézve kellene egy autonóm törvényt hozni, amely rendezné az eljárást, tehát az eljárásról szóló törvény volna az autonóm hatáskörbe tartozó. Ez a tiszta tényállás. Ha tehát most a tengerpart területének kisajátításáról szóló törvényjavaslat purc et simple támaszkodik az 1881 : LXI. t.-czikkre, az a kifogás, amely annak idején emeltetett az 1881-iki törvényjavaslat ellen, emelhető, és pedig joggal ezen törvényjavaslat ellen is, t. i. alaki jogilag, hogy az eljárásra nézve volna szükséges egy autonóm törvénynek meghozatala. Ez oly világos mint a nap, a napnál is világosabb. Most csak az a kérdés merül fel, hogy ezidőszerint ez a törvényjavaslat kifogásolható-e, vagy nem. Azt hiszem, hogy gyakorlati szempontból nem, mert van már praecedensünk, t. i. amikor 1868-ban kifogásolták nemcsak az alaki jogot, de az anyagi jogot is, a kisajátításnál is egy ilyen helyettesítő törvényjavaslat alkalmazását megengedhetőnek tartották, még pedig annál az indoknál fogva; ez annál inkább történik most is, mert a dolog természeténél fogva nem volna lehetséges józanul, hogy a kisajátítási eljárásról szóló két positiv törvény legyen. Az 1881-iki törvény nyomán a kisajátítási eljárásról szóló törvény volna csak hozandó. De, hogy ha hozható volna, előbb kellene, hogy a regnicolaria bizottságok, amiknek nem volt eredményük, az ő dolgukat végeznék, csak azután lehet akkor egy autonóm törvényt hozni. Nem tudom, hogy egészen világosan fejez-tem-e ki magamat, de a dolog igy áll: az 1848-i regnicoláris bizottság eredmény nélkül széjjel ment. !Nem volt eredményé. Ennek folytán nem lehet mondani, hogy a magyar kormány vagy a magyar factorok elfogadták volna Horvátország kifogásait, t. i. hogy a formális eljárásról szóló törvény az autonóm törvényhozó testület által volna hozandó. Az én nézetem szerint a horvát álláspontot honorálni kellene, de formálisan csak akkor lehet autonóm törvényt hozni, ha a regnicoláris bizottságok ebben a tekintetben egyetértésre fognak jutni. Ezért azzal az óvással, hogy ezzel praejudicium ne történhessék a horvát álláspontra nézve, miután ez még vitás magyar részről, ezzel az óvással vagy fentartással ez a törvényjavaslat e tekintetben nem volna kifogásolható. Ez csak formai kérdés, nem mondhatom, hogy szépsége volna a kérdés közjogi illetékességi részének, de mellékes. Amit én tapasztaltam a közhangulatban, a közvéleményben, az volt a mérvadó ebben az izgalomban, amely Horvátországban tapasztalható, hogy az aggodalmak nem annyira a törvényjavaslat ellen szólnak, mint annak az indokolása ellen, vagy jobban mondva az ellen, hogy lehet construálni eseteket, amelyekre nézve aggodalmas volna és nagyon is aggodalmas ezeknekelintézése, ugy hogy lehetséges volna interpretatio utján különféleképen értelmezni, ha összehasonlítjuk a törvényjavaslatot a törvény indokolásával, és még jobban, ha összehasonlítjuk a képviselőház igazságügyi bizottságának jelentésével, illetőleg a törvényjavaslat tárgyalása alkalmával a képviselőházban tartott beszédekkel. Egész röviden fogom felsorolni a legfontosabb aggodalmakat, jobban mondva, a fontosabb. combinatiőkat, amelyek felmerültek és kérem a méltóságos főrendek szíves türelmét, mert azt hiszem, jó lesz ezeket analysálni, hiszen csak igy lehet a közvéleményre megnyugtatólag hatni. A lapokban és a képviselőházi vitában elmondott beszédekben hallottam ezt az ellenvetést (olvassa): »Azt mondják, hogy a tengerpart kisajátításáról szóló törvény ellen az az észrevétel tehető, mely szerint a közjogi egyezményben nincsen a tengerpart közösügy gyanánt megjelölve, csupán a tengerészet, a tengeri jog, a kikötők és a hajózás ügye, minélfogva a kisajátításról szóló uj törvény csak ott nyerhetne alkalmazást, ahol azt a kikötő berendezése vagy a hajózási létesítmények megkövetelik*. Ez az ellenvetés nézetem szerint nem áll meg, mert ha egyszer azt a nézetet valljuk, hogy a közös törvényhozás illetékes ott, ahol a közös administratio alá tartozó intézmény czéljaira történik kisajátítás, akkor valóban teljesen mellékes, hogy a kisajátítás a tengerpartnak azon a részén történik-e, amely a közös administratio alá tartozik, vagy sem, minthogy a czél az irányadó, t. i. az, hogy minek a czéljából történik a kisajátítás. Ebből nemcsak az