Főredniházi napló, 1910. III. kötet • 1913. május 5–1914. április 21.

Ülésnapok - 1910-54

A FŐRENDIHÁZ LIV. ÜLÉSE. 183 Balogh Jenő igazságügyminister: Nagyméltóságú elnök ur ! Méltóságos főrendek ! Már a tegnapi napon óhajtottam volna felszólalni, hogy ő méltóságának, Chorin Ferencz főrendiházi tag urnak a javaslattal szemben gyakorolt éles politikai birálatára nyomban megtehessem igénytelen megjegyzéseimet. A mélyen tisztelt főrendiház egyik t. tagja azonban azt óhajtotta tőlem, hogy miután ő ma máskép van elfoglalva, engedjem át a szólás jogát számára és én természetesen udvariassági kötelességemnek ismertem ennek a felhívásnak eleget tenni. Legyen szabad azonban kérnem, hogy most reflektálhassak Chorin ő méltósága beszédére azért, mert ugy hiszem, hogy felszólalásomban egyben-másban talán meg fogja előzni a vitában ugyanazon kérdésre vonatkozólag netalán felhozhatókat. Mielőtt azonban tulajdonképeni tárgyamra áttérnék, kötelességemnek érzem, miután a sajtó hivatásáról és szerepéről tegnap itt nagyon különböző, igen ellentétes nézetek nyertek kifejezést, ismételve nyomatékosan hangsúlyozni, amit már a képviselőházi tárgyalások alkalmával, emlékezetem szerint, két izben tettem, hogy mind csekélységem, mind a kormány teljesen át van hatva annak a tudatától, hogy a hivatásának magaslatán álló komoly sajtó ez idő szerint mindenütt a világon, természetesen hazánkban is, az emberiség haladásának, a közművelődésnek és általában a közügyeknek nélkülözhetetlen orgánuma ; hogy a sajtó és ennek keretében a napisajtó valóban társadalmi szükséglet, amely nélkül nem tudnánk megélni. És nyomatékosan hangsúlyozom azt is, hogy felfogásom szerint a magyar publicistikának és magyar journalistikának munkásai a maguk nagy többségében jellemes, derék férfiak, akik közt számosan vannak az ideális mustól áthatottak is és akiknek egy része épen — ez magyarázza bizonyára túlzásaikat — az igazságnak valóságos fanatikusa. Ennélfogva, amint már a képviselőházban kifejeztem és e helyütt is kiemelni szükségesnek tartom, mindig szem előtt tartva azt az aristotelesi örökigaz tételt, hogy a nem egyenlőkkel nem szabad egyformán elbánni, egészen hibás dolognak vélem és sohasem osztom, hogyha egyes visszaéléseket és visszásságokat, amelyek a sajtó működésében kifejlődtek, bárki általánosít, vagy ha kivételekből egy általános szabályt akar felállítani, vagy ha a sajtó egyes, visszaéléseket elkövető tagjainak magatartása alapján az egész publicistikát elitéli. En ezt nemcsak egészen igazságtalannak tartom, de, épen a sajtó közéredekű hivatásának szempontjából, egyúttal nagyon veszélyesnek, azért, mert lerontja annak tekintélyét. Másrészt azonban nem lehet tagadni, méltóságos főrendek, hogy világszerte igen számos és igen hangos a panasz a sajtó bizonyos visszásságai és visszaélései ellen, amelyek közül legyen szabad csak kiemelnem a sajtó hangjának eldurvulását, a pornograph irányt, az igazságnak gyakran figyelmen kívül hagyását —hogy kissé finoman fejezzem ki magam — és azt, amit a magyar sajtónak egy kiváló munkása, Alfa — Alexander Bernát — irt egyszer, hogy vajon ki tudná csak megszámlálni is azt a tömérdek valótlanságot, amelyet a pártsajtó pártérdekből nap-nap után világszerte terjeszt és amely természetesen a tájékozatlan közvélemény egy részét félrevezetni alkalmas ! Eltérhetnek nézeteink a visszaélések száma, iránya, jelentősége és hordereje tekintetében. Vannak, akik azt mondják, hogy nincs a világon olyan corrupt sajtó, vagy hogy nincsenek sehol a visszaélések ugy elharapódzva, mint nálunk. Én nem osztozom ebben a felfogásban, de gyakran hallom. Viszont vannak, különösen a publicistikához közelállók, akik a magyar sajtót jobbnak tartják, mint a külföldit. De abban, azt hiszem, mindnyájan egyetértünk, hogy bizonyos visszásságokkal és visszaélésekkel le kell számolni. És ezt nem az a párt, amelyhez tartozni szerencsém van, nem is a jelenlegi kormány emelte ki először, hanem igen tekintélyes testületei, még pedig ismételve, komoly alakban hozták a kormánynak tudomására és követelték, hogy a sajtótörvény hézagaival szemben keressen remediumot. Hogy csak egy-két példát említsek, az Országos Magyar urazd asági Egyesület, a kezeim közt lévő felterjesztés alapján, még a múlt évtized közepén, gondolom, 1905—906-ban, igen tekintélyes férfiak aláírásával, akiket ma az ellenzék soraiban tisztelhetünk, igen sürgősnek tartotta, különösen az agrársocilis sajtó visszaéléseivel szemben ezeket a reformokat. Azután a képviselőház 1907 január 19-iki ülésén a Wekerle-cabinet akkori igazságügyministere az egész ház egyhangú és hosszas tetszésnyilvánítása közben igen élesen nyilatkozott a sajtó visszaéléseivel szemben és egész kereken és határozottan bejelentette a sajtótörvény reformját, amely ekkor indult meg és előkészítése ettől fogva tulajdonképen sohasem szünetelt. És, hogy megint olyan testületet említsek, amely mind függetlensége, mind jogászi qualitásai tekintetében kiváló, — a budapesti ügyvédi kamara választmánya 1907-ben egyik igen t. elődömhöz, Grünther Antal akkori minister ur ő nagyméltóságához intézett fölterjesztésében egyebek közt szó szerint — csak egy pár szót olvasok fel — azt a tapasztalatot emelte ki, hogy (olvassa): »Bizonyos visszaélések« — itt azután részletez — »eddig nem is képzelhető módon elszaporodtak hazánkban és e részben a judicatura kéjitelen a bajt számbavehetőleg orvosolni*. Azt gondolom, mindez azt bizonyítja, hogy a sajtótörvény reformjára irányuló követelmények nem ujabb keletűek és hogy a dolog olyan beállítása, mint a méltóságos főrendek tegnap méltóztattak kifejteni, mintha minden intézkedés, amely bizonyos visszaélésekkel szemben a javas-