Főrendiházi napló, 1910. I. kötet • 1910. június 24–1912. június 18.

Ülésnapok - 1910-6

42 Á FŐRENDIHÁZ VI. ÜLÉSE. 1907. évi utolsó kiegyezés, a melyben egész közgazdasági viszonyunk szabályoztatott, abból az alapelvből indult ki, bogy az iparnak, az ipari termelésnek és a mezőgazdaságnak az egész monarchiában egyenlő arányban védelem biztosittassék. Már most, ba tekintjük az utolsó hónapokban közgazdasági viszonyunk fejlődését különösen Ausztria és Magyarország között, a hol bizonyos időre megalkottatott az általános vámtarifa, a mely azután a magyar vámtarifa alapján is beczikkelyeztetett, és ebből kifolyólag létrejöttek az utolsó években megkötött kereskedelmi szerződések, köztök a Balkán-államokkal kötött szerződések egyike, a mely reánk nézve igen fontos, a román szerződés már törvénybe is iktattatott, a szerb szerződés pedig épen most van tárgyalás alatt, — igénytelen nézetem szerint meglepő jelenség az, bogy mikor az egész kiegyezésnek alapját az iparnak és a mezőgazdasági termelésnek egyenlő védelme képezi, akkor azt látjuk különösen Ausztriában, de Magyarországon is, bogy azon egyoldalú védelem ellen, a mely az iparnak nyujtátik és a mely a kereskedelmi szerződésekben érvényesül is, nem hozatnak fel argumentumok, az ellen senki sem panaszkodik, és látjuk, bogy az egész sajtó a Lajtán túl s Magyarországban is a sajtó egy igen nagy része a mezőgazdasági termelés védelme ellen foglal állást. Ez, igénytelen nézetem szerint, leginkább abban nyilvánul, hogy nemcsak azon állatcontingens behozatalának a megváltoztatása kérelmeztetik, a mely az állattenyésztés tekintetében mi reánk mezőgazdákra és a mezőgazdaságra nézve a legnagyobb védelmet nyújtja, hanem itt van a másik kérdés is, t. i. az argentiniai húsnak a behozatala. E behozatal tekintetében, a mint azt a magyar kormánynak, illetőleg a földmivelésügyi minister urnak a tegnapi napon tett nyilatkozatából kivettük, mely szerint hozzájárult a 2000 tonnának engedélyezéséhez, ugy látom, hogy a magyar kormány az osztrák kormánynak bizonyos szivességet akar tenni, pedig ezáltal bizonyos irányban már vitiálva látom az egész kiegyezésnek az alapelvét. De ha még tovább fogunk menni, méltóságos főrendek, a mit joggal lehet következtetnünk Weisskirchner ministernek a nyilatkozatából, a ki négy hónapra már havonként 800 tonna behozatalt helyezett kilátásba, akkor ebből határozottan csak azt következtethetjük, hogy a magyar kormány e tekintetben bizonyos ígéretet tett és tesz. De a legnagyobb aggályokat az kelti fel, amit a kereskedelmi minister ur ma a képviselőházban mondott, hogy igenis nekünk ildomosoknak kell lennünk Ausztriával szemben, mert szövetségben vagyunk vele. Hát ezt én igenis belátom, hogy kell ildomosságnak lennie egy bizonyos határig; de ez az ildomosság már most túlmegy a megállapított szerződésen és ezzel rést üt magának a kiegyezésnek alapelvén, amely az, hogy a kereskedelmi szerződésben kifejezésre jut az iparnak és a mezőgazdaságnak aránylagos, egyenlő védelme. Hát csak a mezőgazdaság kárára legyünk ildomosak, de az ipar terén nem ? Engedelmet kérek, ennek az igazságát átlátni nem tudom. A földmivelésügyi minister urnak és a kereskedelemügyi minister urnak a nyilatkozatai Magyarországon nem fedik egymást. Még kevésbbé fedi azonban az osztrák kereskedelemügyi ministernek nyilatkozata e tekintetben a magyar kormány részéről hallott nyilatkozatokat. Pedig én azt hiszem, az alkotmányos és parlamentaris ildomosság ezt hozná magával. Azért kérek e kérdésben nekünk tiszta bort önteni, és kérem a t. kormányt, hogy bennünket e részben felvilágosítani szíveskedjék. Az indemnitásról szóló törvényjavaslatot különben elfogadom. Széchényi Viktor gr. jegyző: Ambrózy István báró. Ambrózy István b.: Nagyméltóságú elnök ur! Méltóságos főrendek! 1848-ban Metternich cancellár a nagy nádorhoz intézett egyik levelében igy jellemzi Magyarország közállapotát: »Ein lebendiger Kampf zvviscben unpraktischen Ideen und Lebensinteressen«. Az ember szinte találva érzi magát ma is ezen szavak által, és eszébe jut önkénytelenül az a hosszas és, fájdalom, meddő küzdelem, a mely a katonai kérdések terén rövid idővel ezelőtt lefolyt. Győztek, mi veszítettünk és veszített Ausztria, a dinastia nem nyert semmit. A megoldás még előttünk áll és azt hiszem, talán befolyással lehet erre nézve az, vajon Magyarország a közel jövőben politikai érdeklődését inkább az impracticus kérdésekre, vagy a reális poli tikára fogja-e fordítani. Sok szó esett az utóbbi években a concessiókról. Az osztrákok, a kik előszeretettel beszélnek a magyar zsaroló politikáról, ezt ellenzik azon megokolással, hogy mennél többet adnak nekünk magyaroknak, annál többet kívánunk. Ezzel párhuzamosan a jelenlegi kormány és a hozzá közelálló körök nyomatékosan és ismételten hangoztatták, hogy a do ut des politika, a pressionálás és még a concessio fogalma iránt is aversióval viseltetnek. Én a kormánynak ezen velleitását elvileg és politikailag helyeslem és üdvözlöm, még sem tartom egészen fölöslegesnek rámutatni némely fogalomzavarra és alapos tévedésre, amelyben az osztrák politikusok közül még komoly egyéniségek is a történet félreértésével, hogy ne mondjam, ignorálásával hamis praemissákból helytelen conclusiókhoz jutnak, amelyek esetleg a jelen kedvező esélyek ki nem használása által a jövőben megint egyszer megboszulhatják magokat.