Főrendiházi napló, 1910. I. kötet • 1910. június 24–1912. június 18.

Ülésnapok - 1910-26

234 A FŐRENDIHÁZ XXVI. ÜLÉSE. nyében, hogy nagy örömmel kell üdvözölnünk azt a tényt, hogy a magyar tudományos munkának alkalmai és eszközei meg fognak kétszereződni, és ennek a ténynek örvendetes constatálása mellett kijelentem mindjárt előre, hogy az előttünk fekvő törvényjavaslatot a magam részéről is a legnagyobb örömmel fogadom el. Amit ő méltósága volt szives mondani, hogy t. i. az egyetemi hallgatók létszáma állandóan ugy szaporodik, hogy a meglevő két egyetem nem elégséges ma már a jelentkező hallgatók befogadására, az teljesen igy van. Nemcsak, hogy nem elégséges, méltóságos főrendek, hanem oly viszonyok állanak elő, amelyek a magyar tudományos életre egyenesen compromittálók. Mert amikor 700—800, sőt 1000—2000 hallgató iratkozik be egy-egy tanár collegiumára, a termekbe pedig legfeljebb 200—300 hallgató fér be, és a semesterek végén a tanárok mégis kénytelenek láttamozni az indexeket, kénytelenek azokat aláirni és bizonyítani azt az állitólagos tényt, hogy ezer vagy kétezer növendék tényleg frequentálta az előadásokat, ez, méltóságos főrendek, oly szomorú dolog, amit tűrni, amit igy orvoslás nélkül hagyni véleményem szerint az ország becsületével megegyeztethető nem volna. Jelenleg nem is lehet az egyetemi hallgatókat felelősségre vonni, miért nem látogatják az előadásokat,— sajnos, más okok is forognak fenn, a melyekre bátor leszek szintén kitérni — mert ez a tény maga, hogy elégséges férőhelyisége sincs az egyetemnek és ha akarna is az ifjúság előadásokat hallgatni, legfeljebb egy töredék juthatna be az egyetemi termekbe, ez a tény maga kiáltó bizonyítéka annak, hogy ott megállani, ahol Magyarország culturalis téren, nevezetesen a főoktatás terén jelenleg áll, nem szabad, sőt bün volna. De, méltóságos főrendek, nemcsak az egyetemi hallgatók száménak áUandó szaporodása teszi szükségessé az országra nézve, sőt becsületbeli kötelességgé, a főiskolák szaporítását, hanem egy más szempont is, amelyre átalánosságban ő méltósága szintén rámutatott, s amelyet most bátor vagyok én is kiemelni és néhány szóval még jobban illustrálni. Nevezetesen, méltóságos főrendek, az egyetemi tanárság ma Magyarországon nem életpálya. Nem lehet azt remélni, hogy mindig lesz elégséges számmal kellő tudományos készültséggel biró tudósunk, aki egy kártyára tenné fel egész életét, tudniillik egyetemi tanár óhajt lenni, holott csak egyetlenegyszer vagy kétszer nyilik alkalma az életben cathedrához juthatni, miután csak két egyetemünk van. Méltóztassanak már most elképzelni, várható-e az, hogy az a fiatalember tisztán a felsőbb tudományos életre szánja magát, ha alig nyilik alkalma, ha alig van reménysége arra, hog}' ennek a nagy munkának, egy egész élet odaadásának az az eredménye lesz, hogy amit gyűjtött, azt képes lesz majd tovább is adni és értékesíteni ? Ezért van szükség, méltóságos főrendek, az egyetemek számának szaporítására. Nemcsak azért, hogy a jelentkező ifjúság helyet találjon és diplomához jusson, hanem azért is, hogy a magyar nemzeti tudomány ne csak intensive, hanem extensive is műveltessék, amely extensiv művelés legnagyobb garantiája annak, hogy a tudomány nemzetközi harczában a magyar tudomány is megállja helyét, mert nemcsak egy-két jeles képviselője, hanem az egyetemi tanároknak, a tudománynyal foglalkozó tekintélyeknek egész sora foglalkozik a tudományival s annak intensiv művelésével. (Helyeslés.) Szükséges, méltóságos főrendek, hogy az egyetemi tanárság j)álya legyen, nem pedig csak egy vagy két szerencsés halandónak a főnyereménye; mert ma körülbelül ugy áll a dolog, hogy valósággal főnyereménynek tekinthető, ha valaki egyetemi cathedrához jut, főnyereményre pedig nem lehet számítani. Ez is egyik oka, méltóságos főrendek, hogy nem találunk olyan számú, tudománynyal foglalkozó férfiút ebben az országban, amely szám elégséges volna arra, hogy mindenütt méltóan representálja a magyar tudományosságot. Adjunk tehát alkalmat, létesüljenek cathedrák nagyobb számban és bizonyos, hogy ez a tudomány művelését is bensőségesebbé és eredményesebbé fogja tenni. Mert, méltóságos főrendek, — tapasztalásból beszélek — amikor egy egyetemi cathedra megüresedik, mindjárt jobban rávetik magukat az arravalók azon tudományszak művelésére. Ez tapasztalati tény. és ha évtizedeken keresztül nem üresedik egyetemi kathedra, és ha évtizedeken keresztül nem nyernek alkalmat valamely szak művelői arra, hogy a felsőbb tudományos pályán és a felsőbb tudományos működésben érvényesítsék tudományukat, akkor nem lehet remélni azt, hogy ebben az országban elegendő számban fognak akadni olyanok, akik ilyen külső siker és megfelelő tudományos positio biztosithatásának reménye nélkül egy egész életet a tudomány cultusára szánjanak. (Ugy van !) De, méltóságos főrendek, ezek a szempontok, amelyeket itt hangoztatok, egy nagyon merész gondolatnak kimondására jogosítanak fel engem, arra tudnüllik, hogy bármilyen örvendetes az a tény, hogy ezen törvényjavaslat által a tudományos eszközök és alkalmak száma, mint ő méltósága mondotta, száz százalékkal emelkedik, ez még mindig nem elégséges. A törvényjavaslat indokolásában fel van sorolva, hogy a nyugati nemzeteknél milyen lélekszámra esik egy-egy egyetem. De nem szükséges a nyugati nemzeteket hozni fel példákul, mert még Romániában is 3 millió lélekre jut egy egyetem, ezen törvényjavaslat elfogadása és életbeléptetése esetén pedig Magyarországon még mindig 4—5 millió lélekre fog egy-egy egyetem esni. Azonkívül, ha életbelép is ez a törvény, még mindig lesznek az országnak igen nevezetes részei, egész nagy országrészek, amelyek zárt területet is képeznek bizonyos traditióiknál fogva, — vegyük csak az északkeleti felföldet, mely Kassa körül terül el, vegyük a Délvidéket, vegyük a Dunántúlt — mondom, még mindig lesznek az országnak