Főrendiházi napló, 1901. III. kötet • 1904. május 7–1905. január 3.

Ülésnapok - 1901-35

A főrendiház XXXV. ülése. 67 méltóságos főrendeket, mint átalában az országos közvéleményt pénzügyi helyzetünknek, nem mondom aggályos, de komoly megfontolást és erős elhatározást igénjdő állapotára, s azóta is azt hiszem, mindaz, a mit a kormán}^ tett, csak ujabb meg ujabb tanújelét képezi, mennyire tudatában van annak, hogy az ország pénzügyi egyensúlyának fentartása a szigorú takarékosságot s a takarókosság, egyszerűség és czélszerűség szellemének az államélet egész mezejón való megvalósítását kívánja meg. Az igaz, hogy a kormánynak még jelentékeny költségtöbbletekkel kellett előállnia, de ezek mind csak régen tett ígéretek escomptálását képezik. Épen ezek a — hogy úgy fejezzem ki magamat — függő terhei az államnak voltak azok, a melyekre már akkor rámutattam, a melyek miatt már akkor jeleztem, hogy ezeket lehetetlen többé elodázni, a melyeket meg kell oldanunk, de a melyek azután kétszeresen teszik parancsoló kötelességünkké a legmesszebbmenő takarókosság szellem/nek érvényesítését az egész vonalon. És ha Prónay Dezső báró ő móltósága azt mondja, hogy őt az aggasztja, h.ogy a rideg pártpolitikai uralom kezd megint felszínre kapni ós hogy ez saját czéljaira alkot intézményeket, a melyek azután ujabb terheket rónak az államra, akkor erre nézve az első tiszteletteljes kérdésem az, hogy milyen ténybeli támpontjai vannak ő méltóságának ezen állítása támogatására? Mert méltóz tassanak nekem megengedni, ez a kormány egy minden izében solidaris, erős politikai elvekkel ós meggyőződésekkel biró parlamenti kormány, mint ilyen igenis küzd, harczol, fog küzdeni és harczolni elvei mellett minden megengedett lovagias parlamenti küzdelemben használható esz közzel. De provocálok bárkit, hogy mutasson rá egyetlen olyan tenyéré ennek a kormánynak, a hul a pártküzdelmek terén túlment volna azon a határon, a meddig elmennie szabad, sőt többet mondok, elmennie kell, mert a kit valódi erős meggj^őződés vezet, azt kell hogy egyúttal vezesse a vágy és kötelességérzet is, hogy^ ezt a meggyőződést érvényesítse. Ámde mentünk-e egyetlen hajszállal is túl ezen a határon? Én nem hiszem, hogy ő méltósága abban a helyzetben lehessen, hogy e tekintetben a kormánynak csak egy tenyéré is hivatkozhatnék. Micsoda intézményt állítottunk mi fel pártpolitikai uralom czéljaira, hol van egyetlen lyukas krajczár, a melyet kiadtunk volna az állam pénzéből, a melyet ilyenféle pártpolitikai intézmény megalkotásával lehetne kapcsolatba bozni? Nagyon sajnálom, hogy nincs jelen ő méltósága, mert igen szerettem volna, hogy abban a helyzetben lehessen, hogy erre a hozzá intézett egyenes provocatióra csak egyetlenegy ilyen példát felhozni iparkodjék. Megtette volna-e ezt a kísérletet vagy sem, ezt nem tudom, de hogy ez a kísérlet meddő lett volna: arról, megvallom, meg vagyok győződve, mert. a pártpolitikai uralom saját czéljaira alkotott intézményeknek ez a rémlátása a mesék világába való. Ez tanúságot tehet ő móltósága költői phantasiájáról, de ez egyúttal feljogosít engem arra a kérésre, hogy máskor, ha ilyen súlyos vádakkal illeti politikai ellenfelét, méltóztassék ne költői phantasiája után indulni, hanem a száraz tények prósai mezejót el nem hagyni. Ezek után csak igen röviden legyen szabad még az egész vitának fő anyagára, az Ausztriával való viszonyunkkal kapcsolatos kérdések complexumára kiterjeszkednem. Az én igen t barátom, Dessewffy Aurél gr. ő nagymóltósága bizonyos kicsiny léssel emlékezett meg a tisztképzés ben állítólag elért bizonyos vívmányokról. Először is ezek nem vív-