Főrendiházi napló, 1901. I. kötet • 1901. október 26–1902. június 20.
Ülésnapok - 1901-6
A főrendiház VI. ülése. 53 tanak mindenféle pénzintézeteket, hogyan osztják föl és rayonirozzák föl magok között a községeket, hogyan űzik az uzsorának különféle nemeit, hogyan használják ki végrehajtási törvényeink egyes hiányait, hogy azt a szegény népet, a mely eddig még hű a magyar egységes nemzeti állameszméhez, kiforgassák abból a nóhán3< talpalattnyi földből, a melyet még az övéknek nevezhet, hogyan ülnek be az ő helyökbe, benne hagyva azonban azt a népet, hogy még tovább robotoljon az ő számukra és úgy használják a,zt a földet, a melyet még megművelni sem akarnak ők magok. Ez, uraim, méltóságos főrendek, a honfoglalásnak egy uj neme. Igaz, hogy vérontás nélküli neme ós mint uj honfoglalás, mindenesetre az ujabb socialogusok tanai szerint ügyesebb ós helyesebb, talán a culturának megfelelőbb is, mint az a véres honfoglalás, a melyet itt (Munkácsy képén) láthatunk magunk előtt megörökítve és a melynek köszönhetjük, hogy valamennyien itt vagyunk. Nem tudom, hogy a közoktatásügyi minister xír nem fogja-e helyesnek tartani ezt a culturalis munkát, ezt a vérontás nélküli honfoglalást, ellentétben az elmaradt Árpád-féle systemával iskoláinkban taníttatni. Hogyha én ennek a ezikksorozatnak a benyomását vizsgálom az országban, akkor azt látom, hogy nálunk, igen sajnos, nagyon sokan vkühl bis ans Herz hin« viselkedtek volna ezen vidékek és községek pusztulása iránt, hogyha nem vették volna figyelembe a czikkeknek bizonyos inditiumai után azt, hogy ezen pusztulás okai többnyire zsidók. Ugyanezen okból már ellenkező kiindulási pontból vannak ismét mások, a kik ugyanezen közlemények által indirecte találva érezvén magokat évezredes solidaritásban, a rendelkezésűkre álló összes eszközzel igyekeznek a közfigyelmet elterelni ós az egész tárgyról hallgatást kierőszakolni egy bizonyos pontig az által, hogy mindazoknak, a kik az effélével foglalkoznak, egyoldalúságot ós felekezetiséget imputálnak. En azt hiszem, mindkét irányzat liberális szempontból helytelen, az egyik éppúgy, mint a másik, mert nem a tetteket vizsgálják, hanem azt, hogy kik azok, a kik a tettet elkövették, milyen fajból valók. Ez nem helyes és nem liberális, és ón azt hiszem, hogy éppen azok, a kik itten ezeket a méltatlan elemeket védelem alá veszik, távoznak a liberalismusnak egyetlen helyes ösvényétől és magoknak ássák meg azt az örvényt, a melyben el fognak merülni. Áttérek most már a dolog tulajdonképeni velejére, tudniillik azokra az okokra, a melyek lehetségessé tették, hogy itt ezek a visszaélések előfordulhassanak. Azt hiszem, tényleg el lehet fogadni azt, hogy a bevándorlási rendeleteink vagy rosszak, vagy hogyha jók, nincsenek úgy keresztülvive, hogy effectiv hasznot hajtsanak. El lehet talán tényleg fogadni azt is, hogy végrehajtási törvényünknek notabilis hiányai vannak. Különösen bátorkodom figyelmeztetni a méltóságos főrendeket az 1881 : LX. t.-cz. 156. §-ára, a mely a társtulajdonosok révén mindenféle káros interpretatióknak és consequentiáknak ad rést. Figyelmeztetem továbbá a méltóságos főrendeket a törvénynek arra a részére, a mely megengedi, hogy a megtörtént lieitatio után a birtokváltozás foganatosítása ne legyen kötve ahhoz, hogy a vevők a vételárat lefizették-e, hanem csak egy meritorius bánatpénz lesz lefizetve, a melynek fejében néha az insolvens vevő a reális vevőket elriaszthatja. Azt hiszem, ez is tarthatatlan állapot. Mindezeken a tényeken kívül, nagyméltóságú főrendek, megfontolás tárgyát képezhetné az, hogy nem volna-e szükséges, ha nem is az egész országra, de legalább az ország bizonyos régióira olyan törvényt alkotni,
