Főrendiházi napló, 1896. III. kötet • 1898. szeptember 5–1899. május 16.
Ülésnapok - 1896-47
118 XLVIL ORSZÁGOS ŰLES. galmak izzó időszaka alatt az emberi gondolkozás, az érzelem, a tett világában olyan dolgok fordulhatnak elő, melyek ellen nemcsak a jog, hanem az embernek minden nemesebb érzése fellázad, de a leglelkiismeretesebb birót is oly kényszerhelyzetbe juttathatják, hogy nem tudja, a törvénynek-e, mely az állam parancsa, vagy saját lelkiismeretének engedelmeskedjék, mely a lelkében élő Isten szava. Csak megjegyezni kívánom, hogy e törvényjavaslat szerint a gyónás titka esetleg szembe fog állíttathatni a büntető törvénynyel, a kötelesség teljesítése esetleg bűnné minősíttetik. És itt azon kérdés merül fel, fel van-e jogosítva a törvényhozó valamely cselekményt bűnnek minősíteni, mely cselekmény egy magasabb törvény állal parancsoltatik. Mert valamint a büntető törvény nem lehet egyszerű ismétlése a vallás és morál törvényeinek, úgy nem szabad ezekkel ellentétbe sem állania. A vallás, a morál megzavarása az államélet megzavarását vonja maga után. Nem lehet oly cselekményt, mely egyszersmind kötelesség és a természeti és isteni törvény által parancsolva van, büntetéssel sújtani. A törvényhozónak joga nem korlátlan. Kötve van az absolut szabályokhoz, melyek az emberi törvényekben visszatükrözik az örök igazságot. Ha a törvényhozó tetszése szerint minősíthetne bármely cselekményt bűnné, ha egyedüli zsinórmértéke a »sic volo sic jubeo stat pro ratione voluntas« volna, ha magát tenné absolut birájává a polgárok jogainak és cselekményeinek, akkor e törvényhozó túllépi jogkörét, akkor nem a jog, hanem az önkény fog uralkodni. Tagadhatatlan, hogy a büntetőjog a legfontosabb eszköz a polgári jogok és az állam biztosságának megőrzésében és védelmében is, hogy ezen feladatnak teljesítése czéljából mélyen belenyúl az egyesek életkörébe, belenyúl kényszerre], belenyúl erőszakkal, de mindig és elodázhatlanul a polgári együttélésnek és a szabadságnak tiszteletben tartásával, egy szóval a közérdeket szem előtt tartva. De ha a büntető törvényhozás oly térre lép, a hol maga kihívja a jogok összeütközését, ha jogtörést követ el ott, a hol jogvédelmet kell nyújtani, ha másnak szent kötelességét vélt államjogok erőszakolásával bántalmazza, akkor a büntetőjogi törvényhozás a polgári szabadságnak nem védője, hanem ellensége. Ezen törvényjavaslat itt idegen sphaerába lép és a kötelesség teljesítését megnehezíti ott, a hol egy magasabb sanctio azt parancsolja, vagy tág és homályos fogalmazása által a visszaéléseknek oly nagy tért nyit, melynek következményei beláthatlanok. Ez már nem szétválasztása az egyházi és állami jogköröknek, mint ezt az egyházpolitikai küzdelmek alatt nekünk mondották, az egyszerűen sértő beavatkozás az egyház beléletébe, a lelkiismeret sérthetetlen jogaiba, ez lealacsonyitása egy oly intézménynek, melyre az egyház mindenütt és mindenkor féltékeny. Vagy ki van-e zárva az, hogy ezen megtámadása a katholikus hitéletnek az üldözés színét ne venné magára, sőt adandó esetekben valóságos üldözéssé ne fajuljon ? Utánzása volna ez azon siralmas harcznak, melyet Poroszország hét éven át folytatott a katholikusok ellen. Hasonló okok hasonló okozatot szoktak szülni. Ott is azzal kezdették, hogy az egyházi szónoklatot rendőri felügyelet alá helyezték s valamint a lavina egy egyszerű hógolyó által támad és haladásában növekedve, iszonyú rombolásokat teszen, úgy ott is fokrólfokra szállván, újabb szigoritó törvények által hatványozva felidézték nemcsak a katholikus hitélet nagymérvű megrontását, hanem az államélet oly zavarát, hogy maga ezen harczot felidéző államférfi a hozott törvényeket felfüggeszteni, sőt eltörülni volt kénytelen. Soha a magasztos hivatásától eltántorított, sőt ezzel teljesen ellentétben álló államhatalom nagyobb hibát nem követhetett el és nem követhet el ma sem, mint midőn azt, a mi az embernek legszentebb, bántalmazza vagy discretionarius hatalma alá helyezi. »Ugy találtam, — mondja Bismarck egyik beszédében, melyben visszavonta sok évi culturharczi tévedéseit, — ugy találtam, hogy mindkét részről magas fokra hágott az elkeseredés, befolyásolva a parlamenti harczoktól, az egymásba ütköző pártérdekektől és a harczi dühtől, melybe a német oly előszeretettel rohan, különösen ha J elméleti és hitbeli küzdelmekről van szó.«
