Főrendiházi napló, 1896. III. kötet • 1898. szeptember 5–1899. május 16.

Ülésnapok - 1896-47

XLVII. ORSZÁGOS ÜLÉS, 97 jelenleg, sohasem szóltam a fenyegető veszély olyatén előérzetével, mint most. Mert ezek a rendelkezések az egyháznak és tagjainak legszentebb jogai megtámadására vezetnek, a mennyiben homályos, különfélekép értelmezhető, mondhatnám eaptiosus tartalmuk mellett a keresztény igazságok szabad hirdetése és a szentségek szabad kiszolgáltatása elé korlátok emeltetnek, a mi által a különböző jogkörök válaszfala ledöntetik és az állam oly térre esap át, hol csak az egyházat illeti meg az intézkedési jog. Ezen elvi álláspontról kell ennek a törvényjavaslatnak tartalmát és következményeit birálat alá venni. Vannak államférfiak, kik mindent, a mi kezök ügyébe esik, egyedül annak a politikának szempontjából ítélnek meg, a mely mindent csupán csak az észtől vár. Ök a népek életében csak a természet játékát, a szenvedélyek, az emberi számítás és szerencse kikerülhetetlen esélyeit szemlélik; sikerökben erejöknek és bölcseségöknek következményeit, szerencsétlenségükben csak a sors csapásait látják. Ez az elmélet s az azon alapuló íendszer nagy tévedés s még hozzá nagy szerencsétlenség is. Szerencsétlenség, mert ez az elmélet az, mely m'nden magasztosabb felfogást elnyom, minden érzületet elaljasit, minden tehetséget a durva érdekek körébe von s minden erényt csak a földi jólétre vezet vissza. De nagy tévedés is. Mert a világtörténelem egyébről tesz tanúságot. Ez azt bizonyitja, hogy a keletkező, emelkedő és bukó nemzeteknek egymást követő mozgalmai alatt valami egyéb rejlik; s hogy ez a valami a fő s a szerencse szeszélyeinek vélt nagy események nem egyebek, mint egy felsőbb hatalom örök törvényeinek beteljesülése. Ebből a rationalisticus elméletből eredt aztán az az államjogi maxima, hogy az állam, mint minden jog alapja és forrása, hatalmában korlátlan. Miből könnyen levonják azt a következtetést, hogy az egyház jogainak megszabása kizárólag az államhoz tartozik s hogy azok csak az állam engedélyével és beleegyezésével gyakorolhatók. Ebből a felfogásból indult ki I. Napóleon is, ki hatalmának delén győzelmeivel az ijesztés FŐRENDI NAPLÓ 1896 — 1901. III. KÖTET. szemfényvesztését egyesitvén, a vincennesi várárokban eldördült lövések után a Gode pénale 201. §-át szentesité, mely szerint azok a lelkészek, kik hivatásuk gyakorlásában és nyilvános gyülekezetekben a kormányt, a törvényt, vagy valamely császári rendeletet, vagy hatósági intézkedést gáncsolva bírálnak, három hótól két évig terjedhető fogsággal fenyíttetnek. S vájjon mi történt? A közvélemény átalános felháborodás közt kárhoztatólag ítélte el ez intézkedést, mint minden mértéket meghaladó hatalmi túlkapást. És Napóleon kénytelen volt a végrehajtást újabb császári rendelettel felfüggeszteni. A közben az események gyorsan haladtak. A nagy hadvezér kardja összetörött, a győzelem istennőjének kegyenczét elérte a legyőzetés sorsa. 38 év előtt III. Napóleonnak igazságügyministere Delangle az államügyészekhez intézett körlevelében kötelességökké tévé, hogy az I. Napóleon alatt alkotott büntető törvénykönyvnek eddig még sohasem alkalmazott 201. §-át ridegen érvényesítsék. A császári hivatalos, félhivatalos és a forradalmi sajtó tapsolt ennek az intézkedésnek, melyben egy újabb hatalmas lépést véltek látni az állam felsőbbségének kivivására az egyház fölött. E közben az események gyorsan haladtak. A császár sorsa ismeretes. Az üldözött egyház pedig ma is fennáll s virágzik Francziaországban. Midőn a német birodalom, nagy győzelmeinek mámorában, az állítólagos túlkapások megfékezésének ürügye alatt a büntető törvénykönyvbe a kivételes és gyűlöletes 103. §-t, az úgynevezett Lex Luzianát beillesztette, melynek határozata szerint oly lelkész vagy más egyházi férfiú, ki hivatásának gyakorlásában, vagy hivatása gyakorlásának ürügye alatt a tömeg előtt, vagy a templomban, vagy valamely más vallási gyülekezetre szolgáló helyen többek előtt az állami ügyeket, a közbékét veszélyeztető módon teszi fejtegetése, vagy nyilatkozata tárgyává, két évi fogsággal büntetendő; midőn —• mondom — ez a határozat, melylyel az úgynevezett Cülturkampf kezdetét vette, meghozatott, egy kölni lap nem minden gúny nélkül kérdé: vájjon ezzel nem kivännak-e a napóleoni császárság örökébe lépni? 13