Főrendiházi napló, 1892. VI. kötet • 1895. szeptember 26–1896. június 30.

Ülésnapok - 1892-94

B6 XCIV. ORSZÁGOS ÜLÉS. komolyan foglalkozzanak, kifejezést még ez idő szerint legalább nem talált. Különben sem a hallgatás, sem a gyanúsítás nem módja az orvoslásnak, de igenis az ügygyei való komoly foglalkozás, és erre kellend áttérni. Az előttem szólott t. főrendi tag ő méltóságának előadása világos tanúbizonysága annak, hogy az egyházpolitikai kérdés, melyet szerintem a szabadelvű párt és annak ministeriuma óvatlanul felvetettek, korántsem tekinthető még befejezettnek. De szükségtelen e beszédből merítenem az ez iránti bizonyítékokat. Hisz az a nagy mozgalom, mely az egész országban létezik, kettőt bizonyít: a megnyugvás és a bizalom hiányát, hogy azok, a kik a választók meghallgatása nélkül nagy kérdéseket improvisative és auctoritative megoldották, e kérdések üdvös keresztülvitelére és azon további nagy kérdések megoldására, melyek a katholicismusra vonatkozólag 1848 óta elintézetlenül szunnyadnak, jóllehet azok megoldása hangosan követeltetett, részint azon kérdések eligazítására, melyeket az uj egyházpolitika a nem katholikus felekezetekben felgerjesztett, alkalmasaknak nem tekinthetők, hogy azok az országban tág körökben nem bírják azt a bizalmat, melyet birniok kellene. Már pedig azon eljáráe, mely ez év folyamában a választásoknál követtetett, ugyancsak nem alkalmas e bizalom megszerzésére, hanem inkább a felháborodásra és Magyarország alkotmányának a művelt világban való szégyenletes megítélésére ad alkalmat és okot. De ezekkel e helyütt bővebben foglalkozni nem akarok, mert határozathozatal tárgyát nem képezhetik, mert azokat a journalisticában mindennap meg lehet beszélni, s mert különben is azokról a nagyközönség, a gondolkozó embeberek már kimondták itéletöket, ezek már vita tárgyát tulajdonképen nem is képezhetik. De igenis ebből le kellene vonnom egy következtetést: azt hogy az índemnitast a kormánynak meg ne szavazzam. Mert minden törvény megszavazása, ha nem is a bizalmi kérdés felvetése, mégis mindenkor a bizalom bizonyos fokát involválja. De részint az a mérsékelt politikai irány, melyet követek, részint a haza érdekei iránti figyelem, sőt hogy kellőleg kifejezzem magamat, az a kötelezettség, hogy ebbe az úgyis háborgós világba újabb háborgást ne hozzak, arra indít, hogy az indemnity-törvényjavaslatot megszavazzam, a nélkül azonban, hogy a kormánynak bizalmat szavaznék, sőt e feltevés elten határozottan tiltakozom. De még egy észlelést kell e helyzethez kötnöm. S ez az, hogy az évről-évre visszatérő indemnitások, a budget megszavazásának elnapolása és indemnitások által felfelé és lefelé folyton életbeléptetett kényszerhelyzetek gyászos világot vetnek alkotmányos életünkre s egyszersmind élénk bizonyítékai annak, hogy bármekkora legyen is a kormánynak a többsége a képviselőházban : az a megnyugvás, az a hozzájárulás az ellenzékek részéről, mely a kormánynak, megfelelően az ő magaslaton álló méltóságának, megadatni szokott, a mennyiben rendes körülmények léteznek, hogy mondom, az tőle e hazában az ellenzéki pártok részéről megtagadtatik. És ebből ered a budgetvita azon kimondhatatlan kihúzása, a mely nem annyira az abban rejlő kérdések megbeszélésének szükségéből, mint inkább az ellenzéki álláspontok fentartásából és a kormány elleni támadások élességéből ered. Ezen helyzetet, azon politikát tovább fen

: tartani, a mely egyrészt ide vezetett, másrészt pedig arra, hogy most már a kormány és a kormány közegei is állítják, vagy legalább a kormány eljárása bizonyítja azt, hogy Magyarországon a választó közönség politikai érettségét a liberális párt eljárása oda szállította le, hogy csak a csendőrök fegyverei között, erőszakosan, csak a választókkal való állatias elbánás által lehet választásokat keresztülvinni, (Ügy van! jobbfélöl.) ismétlem, ezen politikát tovább fentartani nem lehet. Ez oly gyászos helyzetnek a jele, ez az irány oly Ítéletet mond, a melyet bővebben indokolni fölösleges. Ezeket tartottam szükségesnek elmondani e helyről az indemnity tárgyalása alkalmából. (Helyeslés jőbbfelöl). Elnök: Kivan még valaki szólani? Bánffy Dezső b. ministerelnök: Nagyméltóságú elnök úr, méltóságos főrendek! Ő nagyméltóságának utolsó szavait, annyiban, a mennyiben arra vonatkoznak, hogy az ügyeket