Főrendiházi napló, 1892. VI. kötet • 1895. szeptember 26–1896. június 30.
Ülésnapok - 1892-94
34 CXIV. ORSZÁGOS ÜLÉS. mit szóljunk akkor a kicsinyekről, a szegény telkes gazdákról, a kiknek szintén megvannak parasytái a kik az egyik kezöket ökölbe szorítva tartják arczuk elé azért, hogy a másikkal zsebében szabadon kotorászhassanak. Szeretnék Petőfi maró gúnyjával és Kossuth lángszavávaí birni, hogy az apathikus magyar gazdákat a közönyből felrázzam. A magyar mezőgazdák nagy tömege lomha és indolens, csak akkor mozdul meg, mikor vérig sértik szabadságát s önállóságát, mint mikor vakmerő támadást intéztek az országos magyar gazdasági egyesület függetlensége ellen. Valódi alkotmányos szabadság ebben az országban máig sem létezik, a nemzet valódi érzülete az autonóm testületek bástyái mögé vonult, mint hajdan a protestantismus a vármegyék védő szárnyai alá. A magyar parlament nem a magyar gazdák parlamentje, a magyar képviselők zöme nem a magyar gazdák zömének érdekeit képviseli. Mint a hogy hajdan Bethlen,Bocskay és Rákóczy a protestantismus köréből, Széchenyi, Kossnth a vármegyék ősi falai mögül indították meg a harczot, a magyar faj a magyar szabadság érdekében : úgy kell a magyar érdekeknek a gazdasági érdekek védelme alá vonulniok. A magyar gazdának nincs parlamentje, legyen tehát az országos gazdasági egyesület a parlament, a melyben a közgazdaság napi eseményeit, a mezőgazdaság kérdéseit megvitatják, a honnan támadásokat intézhetnek és verhetnek vissza, a honnan felzaklathatják 11 millió apathikus embernek önfentartási vágyát, szenvedélyeit és bátorságát. Méltóságos főrendek.! Nem akarom e magas ház türelmét hosszas programmokkal fárasztani, hisz főbb vonásaiban ecseteltem már felfogásomat az év első felében, még kevésbé lehet szándékom az országos gazdacongressus határozatait ismételni, a melyeket e magas ház tagjai épúgy ismernek mint jómagam, csupán arra utalok, hogy a parlamenttől a mezőgazdaság érdekében hathatós működést nem várok, a meddig a mezőgazdák talpra nem állnak megcsúfolt érdekeik védelmére és a meddig — őszintén kimondom a szót — ott nem fog ülni a képviselőházban a magyar gazdáknak agrárius alapokon megválasztott pártja. És most áttérek, méltóságos főrendek, egy másik kérdésre, melyet első rangú politikai kérdésnek tartok, mely méltó arra, hogy vele minden komoly politikus behatóan foglalkozzék. Hivatkozom e nagyméltóságú ház minden egyes tagjára, hogy a hosszá egyházpolitikai harcz alatt fejtegetéseimnek egyik góczpontja volt a protestáns egyházak anyagi érdeke. Ez volt egyik főrugója elhatái'ozásomnak, midőn a felekezetnélküliségnek törvénybe való igtatását elleneztem s midőn az egyházpolitikai kérdéseknek egy fokkal mérsékeltebb megoldását követeltem. Ma tényleg ugy áll a dolog, méltóságos főrendek, hogy részben az előrehaladott kor követelményei, de részben az egyházpolitikai javaslatok révén a protestáns egyházi élet oly súlyos válságnak néz eléje, a melyen halhatós és bőkezű támogatás nélkül keresztülgázolni egyszerűen nem lehet. A dolog természetében rejlik, hogy a protestáns egyházakat fenyegető válság elhárításában a nagy katholikus többség hazafias és igazságszerető tagjai is hivatva vannak résztvenni. Protestáns embertől, a ki igényt tart reá, hogy őt az egyház és autonómia őszinte barátjának tartsák, egyebet nem várhatni, mint azt, hogy egyszerűen kérje és követelje az állami segélyt. Kekünk a magyar állameszme fentartásában és védelmében nagy részünk van. A protestantismus volt nem egyszer az az erős vár, mely a haza védelmére szolgált és a protestáns autonómia ügyét nemzeti ügynek ismerte a magyar katholikusok zöme. Bízvást elmondhatom ez alkalommal is, hogy a nemzetek csak azon eszközök által tarthatják meg kivívott előnyeiket, a melyek által megszerezhették azokat, hogy a nemzetnek csak akkor lehet igazán jövője, ha meg tudja becsülni azon intézményeket, a melyek nagygyá tették. A protestánsokat nem vezérelheti egyéb, mint a magyar szabadság ősi tűzhelyének, az autonómiának szeretete. Bizvást tarthat igényt a nemzet rokonszenvére az, a ki a jogalapon állva kér és követeli, hogy a protestánsoknak megadják azt, a mi jog szerint őket megilleti, a mit a törvény odaítélt nekik, a mit az 1848-iki törvényhozás ércztáblába vésett. A liberalismus, a mely azt hirdeti, hogy a jog, igazság és felvilágosodás