Főrendiházi napló, 1892. II. kötet • 1892. szeptember 26–1893. május 30.

Ülésnapok - 1892-28

96 XXVIII. ORSZÁGOS ÜLÉS. felhasználnám ezt argumentumnak, de mint nem ellenzéki is megérintem és kérem, hogy ne legyen ez simbolicus jelzése a kormány bármely ágazata politikájának, t i. lerombolni azt, a mi van, mielőtt még csak tudná is az ember mi lesz helyette. Engem, megvallom, ily symbolicus jelzés nélkül is aggályban tart az, hogy az eddig követett eljárásban látok ilyen analógiát, különösen, hogy soká képletekben ne maradjak, abban az eljárásban, melyszerint egy ministeri rendeleinek, mely ellen első voltam, ki aggodalmaimat fejeztein ki, azral veszik el élességét, hogy előre jelzik, hogy készek azt a a törvényt, melynek végrehajtása végett adatott ki a rendelet, mentől előbb abrogálni. Az ily per excerpta tárgyalásnak sok árnyoldala van. Egyebek közt az is, hogy ex abrupto kellene védelemre kelni ezen sokoldalról megtámadott, és Deák Ferencz nagy államférfiú keze vonását viselő törvénynek jósága és tarthatósága mellett. Engem akkor, mikor e törvény hozatott, mikor az alsóházban még osztályokban tárgyaltuk, az a véletlen szerencse ért, hogy Deák Ferenczczel egy osztályba soroztak és tanúja s figyelmes hallgatója voltam kifejtett nézeteinek. Ö döntötte el a kérdést, mert a mint tudjuk, a hajdani cultusminister, dicső emlékű Eötvös József báró a természeti jognak volt szószólója s inkább a szülök szabad elhatározását akarta törvénybe igtatni. Engem akkor is az nyugtatott meg, a mi ma is sokat megnyugtat, hogy a paritás a viszonosság nyer benne kifejezést és ha van sértő benne, a mi problematicus, az sért egyformán. De már a mi ellen határozottan tiltakoznom kell, az az eddigi előzmények azon egyik momentuma, hogy némelyek felfogása szerint olyan alku lappang a dologban, mintha az 1868: XXXVIII. t.-czikkel valami concessió lett volna adva egyik hitfelekezetnek, a másiknak vagy rovására, vagy önkéntes nemes önmegtagadása folytán, és hogy most mintegy cserébe mi megszüntetjük azt a reájok nézve állítólag kedvező törvényt — mit én különben is tagadok — de viszont ezért mintegy do ut des, elvárjak pártolását a többi ezzel többé-kevésbé rokonságban álló javaslatoknak. Bocsánatot kérek, hogyha rögtönzött beszédemben részletekbe nem megyek és azon javaslatok felett csak akkor mondok ítéletet, mikor azok elé fognak terjesztetni. Kijelentem azonban, hogy mikor a badgetet megszavazom, azt nem tekintem bizalmi szavazatnak, azt nem szavazom meg a mostani ministeriumnak, de megszavazom igen is az országnak és e részben sajnálom, hogy a t. előttem szóló indítványozó úr bár magához következetes volt, az országnak megakarja tagadni a kormányzás nélkülözhetetlen eszközeit. Hogy a polgári házasság a vallástalanságot mozdítja elő, az igen sokszor hallható volt. De méltóztassanak megengedni, hogy hivatkozzam ismét Deák Ferenczre, kinek sokszor volt alkalma e kérdésben szintén úgy, mint ma történik, nem ugyan tüzetesen, hanem amúgy melleshg kifejezni nézeteit, s ki előre látta azt az időt, mikor a polgári házasság napirendre fog kerülni, még pedig nem kivételesen, kényszerűségből, hanem átalán isságban és kötelezően. A kettő között szerény felfogásom szerint igen nagy a különbség. Méltóztatnak tudni, különösen a nagyméltóságú és általam mélyen t. clerus, mi az a szükségből való polgári házasság. Ez nevén nevezve nem egyéb mint engedetlenség, hogy ne mondjam lázadás a fennálló egyházi hatóságok ellen, mert azt mondják az illető párok : ti nem adjátok meg az egyházi áldást, nem vagyunk rátok szorulva elmegyünk a polgári hatósághoz és nélkülözünk, sőt ellenetek, daczotokra megkötjük a házasságot. Egészen máskép áll a dolog a kötelező polgári házassággal. Itt ez a lázadás esete egyátalában fenn nem forog, mert mindenkire egyaránt kötelező és senkinek lelkiismeretét nem korlátolja. Elmegy papjához is, kikéri az egy házi áldást és vallását ápolja a maga módja rendje szerint. Én bátor vagyok tán a szerénység rovására felhozni Voltairenek csak nem rég egy remek szónoklatban felhozott hires mondását és azt alkalmazni ezen kérdésre. Voltaire a nagy istentagadó azt mondotta: hogy isten, ha nem volna fel kellene találnunk. Én sokkal kisebb kérdésre vágyok bátor ezt alkalmazni és ellenkezőleg előttem szóló t. barátommal