Főrendiházi napló, 1892. I. kötet • 1892. február 20–július 20.

Ülésnapok - 1892-9

44 IX. ORSZÁGOS ŰI/ÉS. ban a mondott törvényjavaBlat tárgyalásában, elleneztem az 53. §-nak megalkotását és az akkor itt e helyen nyilvánított sejtelmeimet az események keserűen igazolták. Szórói-szóra azt mondottam: »e törvény számtalan rosszakaratú üldözésekre, belátbatlan zavarokra fog alkalmat szolgáltatni«. Ugy történt! Áz 53. §. nem sorolván el az áttérési, illetőleg átvételi eseteket, a törvénynek magyarázata csakhamar eltérő nézeteket és téves felfogásokat mutatott, melyek mindinkább szaporodván, a lelkiismereteket nagy .mérvben nyugtalanították. Ezek közt leginkább a keresztség kiszolgáltatása és az ezzel kapcsolatba hozott anyakönyvezési ügy hozták hullámzásba a kedélyeket. Bátor leszek mindkettőre röviden reflectálni, mert a hosszú vita alatt a fogalmak meglehetősen tisztultak, a nélkül azonban, hogy a kérdés gyökeres megoldása iránt a kedélyek meg volnának nyugtatva. Katholicus tanítás szerint ugyanis : mindenki, a ki érvényesen meg van keresztelve, legyen az bárki által megkeresztelve, a katholicus egyház jogkörébe lép, — passiv minőségben, ha különvált keresztény felekezethez tartozik — activ jogosultsággal, ha a különvált keresztény felekezetből hitvallás által az egyház joghatóságának magátatényleg alárendeli. A keresztség tehát — katholicus felfogás szerint — egy és ez katholicus; elkeresztelések tehát szorosan véve nem is léteznek, mert a keresztség a katholicusok közt és más keresztény felekezetek közt »punetum discriminis«-t nem képez. Az anyakönyvi bejegyzések ezen katholicus elvet nem alterálják. Aggodalmat, illetőleg lelkiismereti esetet ezen bejegyzések vagy az azokból készült kiadványok csak akkor képeznek, ha például az állam vagy bárki más ezekkel a katholicus elvek infractióját követelné, ha kényszerítené a katholicus papot arra, hogy ő maga tagadja meg egyházának hitelvét, hogy maga ismerje el, hogy a keresztség más is lehet, mint katholicus, hogy maga közreműködjék mindahhoz, a mit akár a házi, akár az iskolai nevelésben, akár az életnek más nyilvánulásaiban egyházára nézve károsnak tart. Az anyakönyveket illetőleg, ezeket a katholicus egyház a tridenti zsinat meghagyása folytán vezette mindig és mivel az államnak anyakönyvei nem voltak, egyesek, családok, ma?a az állam az egyházi anyakönyvi kivonatokat magán- és közügyekben használták. Magyarországon a katholicus egyház államvallás lévén, de azon szoros viszonyból folyólag is, mely a főkegyúri jognál fogva az egyház és állam közt kifejlődött, a kormány a katholicus egyház ügyeire és így természetesen az anyakönyvekre is mélyre ható benyomást gyakorolt. így történt, hogy már a múlt században cancellariai és helytartósági rendeletek, e században pedig az 1827 : XXIII. törvényczikk intézkedtek az anyakönyvek helyes vezetése iránt, az 1878: V. törvényczikk világosan kimondja, hogy az anyakönyvek és az azokból kiadott hiteles alakú kivonatok és bizonyítványok közokiratot képeznek és az anyakönyvek vezetőit e tekintetben közhivatalnokoknak kívánta tekintetni. Mindezen intézkedéseken, tekintvén az anyakönyvek természetét, két domináló eszme vonul át. Az első az, hogy az anyakönyvek az egyházaké, a közvetlen rendelkezési jog a püspöké vagy a felekezeti főhatóságoké. Az egyház erkölcsi tekintélyével fedi az anyakönyvek hiteles voltát, az állam pedig ezeket a közokiratok tekintélyével ruházza fel, meghatározza a közokirat kellékeit és ebből folyólag az anyakönyvek mikénti berendezését, illetőleg kezelését, tehát azokra befolyást gyakorol. A másik az, hogy ezen intézkedésekben majdnem 150 éven át az államhatalom sohasem kényszeritette az egyházat arra, hogy az anyakönyveket elveinek megtagadásával önmaga ellen használja vagy használtassa. Sokan azt hiszik, hogy a mai, épen az anyakönyvezés szempontjából támadt kellemetlen helyzeten az által lehetne segíteni, ha az állam saját anyakönyveit saját közegei által vezettetné. Nem akarom kétségbe vonni azt, hogy az