Főrendiházi napló, 1887. V. kötet • 1891. október 3–1892. január 4.
Ülésnapok - 1887-76
10 LXXVt. ORSZÁGOS ÜLÉS. intézményt. (Helyeslések.) Ez ellen két igen biztos ellenszer van kezünkben. Az egyik a szigorú minősitvény, melyhez ragaszkodnunk kell s a melyet semmi körülmény közt sem engedünk el. A másik a candidationalis jog, melyet én a magam részéről bárminemű demokratikus tendentiák ellenében mint legüdvösebb ellensúlyt kívánatosnak és mindenkor fentartandónak vélek. (Helyeslések.) Méltóztassék at. ministerelnök ur azon álláspontját fentartani, a melyet csak az imént is bizonyos utezai mozgalmak alkalmából hozzá intézett interpellatióra adott válaszában kifejtett, hivatkozva más civilisalt országokra, a hol a közönség nem a rendőrség ellen foglal állást, hanem ennek nyújt segédkezet. Nálunk oly administratiot kell létesíteni, a hol a közönség nem mint ellenség, nem mint corpus vile, experimentum tárgyaként szerepel, hanem tevékeny és buzgó részt vesz az administratiónak nem csak ellenőrzésében, hanem tettleges vitelében is és az ősrégi magyar, századok által szentesitett szokásokhoz ragaszkodik. (Helyeslések.) Hogy a lelkes és passiv támogatás között mily nagy a különbség, azt ugy hiszem, mai napság bővebben fejtegetni felesleges. Helytelen az a föltevés is, mintha mi a tisztviselők állását folytonos ingadozásnak kitenni s őket esetleg nyugdíjaztatásuktól is megfosztani akarnók. E bajon könnyű segíteni, ha elmozdíthatlanságukat bizonyos korlátok közt biztosítjuk, s ha csak előléptetésök alkalmával hivatkozunk újra a választók bizalmára. Legerősebb oldala a tervezett reformnak a nemzetiségi kérdés. (Halljuk! Halljuk!) Mert én is vallom azt az elvet, hogy »mindent, a mi nemzeti lételünk fentartására, biztosítására vezet, fenn kell tartanunk. (Igás! Úgy van! Helyeslés.) De legyünk őszinték. Az idegen népiségekkel bizonynyal mindenkor számolnunk kell; részemről azok szorosabb hozzánk csatolásának két módját tudom. Egyik az, hogyha érdekközösségbe vonjuk őket. és beláttatjuk velők, hogy az állameszme, a melyet el kell fogadniok, az ő érdekűkben is van s az az ő egyéni, polgári és politikai szabadságaiknak biztosítása és garantiája; (Helyeslések.) a másik az, ha nem okoskodunk sokat, hanem a nyers erőszakhoz, hatalomhoz folyamodunk. Hogy e két mód közül melyik a helyesebb és józanabb, annak megítélését a méltóságos főrendek bölcs belátására bizom. Már most méltóztassanak még nekem megengedni azt, hogy röviden felsoroljam azokat a tekinteket, melyek a reform ellen szólanak és melyek röviden a következők. (Halljuk!) Először a minister nem ismeri azt a hivatalnokot, a kit ki kell neveznie, de a választók ismerik; nagy chance van tehát a mellett, hogy a választás szerencsésebben fog kiütni, mint a ministernek sokszor tán nagyon elfogult, sokszor tán nagyon egyoldalú informatión alapuló kinevezése. Előhozaük mindig ilyen alkalommal, elő is hozatott s az érvek között szerepelt a megyei nepotismus. No erről ne beszéljük, mert ha két rossz között — a ministeri és a vármegyei nepotismus között — kell választani, nagyon csekély élettapasztalatának kellene lennie annak, a ki a kettő közt ne inkább az utóbbit, mint kisebb rosszat választaná. Önök megbocsátanak nekem, hogy e kellemetlen thémát nem feszegetem tovább. Fontosabb dolog ennél az az átalános apathia, az a közügyek iránti részvétlenség, mely a publicumban mindinkább meg fog honosodni, ha látni fogja, hogy itt egy hivatalnok-sereg, hogy itt egy kaszt creáltatik, mely eddig nem létezett; hogy az a hivatalnok, semmit sem köszönhetvén annak a megyének, a melyben szerepel, választói nem lévén, egy nagyszerű hatalmasságnak, egy kis zsarnoknak — és a kis zsarnokok sokkal kiálhatatlanabbak, mint a nagyok — tekinti magát, a ki csak az ő ministerével legyen jó lábon, a legnagyobb lenézéssel, megvetéssel fog bánni azzal a szegény adófizető alattvalóval. Szolgálhatnék példákkal saját élményeimből, de elhallgatom őket. Mindezek sokkal tüzetesebben és az ékesszólásnak tiszteletet gerjesztő apparátusával voltak elmondva a képviselőházban és annál inkább tartózkodom ezúttal bővebb fejtegetésöktöl, mert egyrészt nem akarok a méltóságos főrendek türelmével is visszaélni netaláni ismétlésével mindazoknak, miket külön röpiratban felhordani időszerűiíek véltem. De másrészt, a midőn szükségesnek tartottam ugyan, hogy
