Főrndiházi napló, 1887. I. kötet • 1887. szeptember 28–1888. június 21.

Ülésnapok - 1887-15

108 XV. ORSZÁGOS ÜLÉS. melyek a budapesti királyi itélő táblánál és csak ennél léteznek ? Vagy pedig nem igaz-e inkább az, hogy az egyének működésében mutatkozó hanyatlásban rejlik a királyi tábla ügymenetének hanyatlása, visszaesése ? Nem merem állítani, különösen itt nem, hogy ez a kétely már élesebb kifejezést nyert, de talán elég már azt feltennem is, hogy ily kétely felmerülhet, ily kétely létezhetik. Ezzel számolok akkor, midőn a főrendi házban az országnak érdemekben gazdag színejava előtt nyilt tanúságot teszek arról, hogy én, a kinek módja volt és módja van 27 év óta legközelebbről megfigyelni a királyi Ítélőtábla működését, ugy a múltban, mint a jelenben, tudom és meggyőződésem szerint vallom, hogy az utóbbi időben a királyi tábla birói tagjainál, úgy a tanácselnököknél, mint a bíráknál, a hanyatlás jelei a működésben nem mutatkoztak • hogy azok az utóbbi időben, különösen pedig a legutóbbi időben minden erő-, minden ideg megfeszítésével, az akarat aczélozása folytán elérték működésűkben azt a határt, melyen túl a működést többé fokozni nem szabad; nem szabad különösen a komoly jogszolgáltatás koczkáztatásaés a pénzügyi tekinteteknél minden esetre nagyobb méltatást érdemlő érdekek veszélyeztetése nélkül. Ezt ki merem fejezni. Megengedem, hogy az elintézés számszerű összegénélnem volna épen lehetetlenség talán egykét számot még kicsikarni, kicsigázni. Elismerem, hogy enyémnél erélyesebb kezek ezen eredményt elbírnák érni; de viszont méltóztassanak megengedni, hogy nyíltan kimondjam azt is, hogy ez azután az én legbensőbb meggyőződésem szerint nem volna többé komoly jogszolgáltatás; noha pedig azt hiszem és azt vallom, hogy a bíróságok feladata épen a komoly jogszolgáltatás, nem pedig a hátralékok minden áron való apasztása. (Általános helyeslés.) Ezt el mertem mondani elfogulatlanul, emelt fővel és arczpirulás nélkül azért, mert midőn ezt az itt általam felemlített érdemet felemiitettem, nem magamat dicsértem. Ez az érdem nem az enyém. Azoknak az érdeme ez, a kik mögöttem állanak a zöld asztalnál; azoké a névtelen hősöké, a kiknek köszönjük e lankadatlan munkásságot. (Tetszés.) Azok a névtelen hősök azok, a kiknek köszönjük az eddig elért eredményeket is, bármennyire kicsinyeljék is azokat némelyek. Dolgoztak ők nemcsak sokat, de dolgoztak, meggyőződésem szerint, jól is. Nem ingat meg engem ezen hitemben, hogy jól is dolgoztak, sem a kritika, mely nem mindig tárgyi motivumokból indul ki, köztudomású dolog lévén az, hogy a biró mindig legalább egy elégületlen féllel áll szemben; de nem ingathat meg engem azon tény sem, melyre reá szoktak mutatni, hogy ime a királyi Curia minduntalan megváltoztatja a királyi itálő tábla egyik vagy másik ítéletét, sőt nem ritkák azon esetek sem, midőn a királyi Curia kénytelen megsemmisíteni a királyi itélő tábla Ítéletét. Ez igaz. De mit bizonyít ez? Elismerem egész készséggel, hogy minden egyes adott esetben a birói szervezet sajátosságánál fogva a felekkel szemben mérvadó jogszabáíyozó azon ítélet, melyet a királyi Curia mondott ki, de az ítéletek absolut helyessége felett mint minden esetben, midőn birói vélemény áll birói véleménynyel szemben, csak egy felsőbb hatalom van hivatva itélet mondani és különösen akkor, midőn — mint most is, ha meg méltóztatnak figyelni — hullámzásban van a törvényhozás, hullámzásban vannak a nézetek, új elméletek merülnek fel úton-útfélen, bizony nagyon nehéz volna elhatározni, hogy ki az az ember, melyik az a testület, mely elmondhatná magáról teljes meggyőződéssel és bátran, hogy ő soha sem tévedt, hogy mindig az a másik tévedett, kinek ítéletét nagyobb hatalmánál fogva a felső bíróság esetleg megváltoztatta. Én tehát úgy vagyok meggyőződve, hogy a királyi táblának tagjai eleget tettek kötelességüknek és tesznek ma is és hogy az ő működésűkben hanyatlás nincsen. Tanúja vagyok én mindennap annak, hogy mily erőmegfeszitéssel, milyen a végkimerülésig menő, igazi odaadással küzdenek a királyi tábla tagjai nagy feladatukkal, bár ha csüggesztőleg hat is reájok annak tudata, hogy rostával merik a Dunából s Tiszából a vizet. Tanúja vagyok annak is, hogy mindezért senkitől sem várnak anyagi előnyt, nem várják azon előnyöket sem, melyeket boldogabb és szerencsésebb anyagi