Főrendiházi napló, 1872. III. kötet • 1874. október 24–1875. május 24.

Ülésnapok - 1872-112

10 CXII. OESZÁGOS ÜLÉS. azon kényszerhelyzetben, hogy engednünk kell a képviselőház újabb közvetítő javaslatának? Én nem vonom kétségbe, hogy a kormánynak szabadságában áll ezekre nézve azt mondani, hogy „de nem fogok engedni," de kérdés, a körülmények olyanok-e, hogy ez módjában áll? Azért, a mint már bátor voltam megjegyezni, én legalább, a ki féltem a méltóságos főrendeknek a magyar ügynek érdekében e kivívott előnyét, nagyon tartok tőle, hogyha ezen §. ily alakban megy át a másik házhoz, ott újabban elvileg lesz megtámadva, és a mit mi elvileg megnyertünk, azt a gyakorlatban el fogjuk veszteni; mert ha e §. nem is nagy mértékben, de ha csak részben is módosítva ismét ide fog jönni, nem hiszem, hogy lehessen oly többséget összeállítani, mely indokoltnak ismerje a visszautasítást és a kisebbszeríí változtatások ellenében, előbbeni állását elfoglalni elhatározott legyen ; inig ellenben, ha előbbeni szerkezetünk mellett megállunk, de meggyőződésünket nyíltan kimondjuk, hogy tudniillik — ha a jogügyi bizottság szövegezése esetleg az alsóházban elfogadtatnék, mi is elfogadjuk, ekkor azt hiszem, a kormány és a méltóságos főrendek méltóságának inkább megfelelőleg, és Magyarország érdekében jobban, helyesebben járunk el, s az ügyet bizonyosan még rövidebben és czélszerübben eredményre vezetni leszünk képesek. Én, mélt. főrendek, mondottam már, hogy igy lévén a dologról meggyőződve, ne méltóztassanak rósz néven venni, ha hosszasabban időzöm e tárgynál, és minden argumentumot, melyet felhozni képes vagyok, felhasználok arra, hogy nézetemnek meghódítsam egyikét és másikát a főrendi ház t. tagjainak. Arra nézve, hogy én ezen némelyek által talán csak merevségnek, mások által talán elfogult álláspontnak itélt eljárást óhajtom, egy más indokom az is, mert azt hiszem, — és talán nem tévedek, sőt ismervén a magyar ember észjárását, tudom, — hogy gyakran a legjobb szándéktól vagyunk áthatva, hogy elhitetünk magunkkal egy vagy más dolgot, és midőn a kivitelre kerül a sor, többnyire, az ember nem tudja miért, miért nem, de közbe jőnek akadályok; melyek talán leginkább saját jellemünkben rejlenek, s a kivitel nem felel meg a szándéknak, és azért voltam bátor előbb is mondani, hogy ma a dolgunk tisztában áll, a mennyiben mi azon elvet, hogy a census ne szállíttassák le, keresztül vittük, és a menynyiben a kormány vállalkozott arra, hogy ez elvet győzelemre segítse; de nem akarja elfogadni a részünkről ajánlott módját annak, hogyan kell a dolgot érvényesíteni. Én ebben — bocsánatot kérek, hogy igy fejezem ki magamat — logikátlanságot látok, mert úgy tapasztalom, hogy a méltóságos főrendek közül nagyobb része azoknak, a kik az általunk érvényre emelt elv ellen a nyáron küzdöttek, ma azok sorában vannak, a kik esetleg azon többséget fogják alakítani, a mely a mi általunk a dolog további elintézésére ajánlott módot elfogadni nem akarja. Az pedig, az én nézetem szerint, rendesen nem jó tactica, ha valaki egy eszmét fel fog, ha elismeri az elvi igazságot, de mikor a kivitelről van szó, azt más észjárással egészen más útra tereli. Ilyen eset a politikában sokszor adja elő magát, de alig emlékszem csak egy ilyen esetre is, mely czélra vezetett volna. Szolgálhatok e tekintetben a mélt. főrendeknek egy nevezetes példával, mely szintén ezen teremben adta magát elő. A 61-iki országgyűlésen szemben állt egymással a felirati és a határozati párt, és ha jól emlékszem, a határozati párt volt többségben, de ezen párt átlátta, hogy a módozat, mely az akkori viszonyoknak megfelelt, azon indítvány volt, melyet Deák Ferencz ajánlott, hogy t. i. feliratban kell nyilatkozni. A határozati párt reá állott erre is, habár néhány szavazattal többségben volt, az által, hogy a pártból többen nem szavaztak, többen pedig a föliratra szavaztak, átengedte a tért az ellenpártnak. XJgy hiszem, vannak e teremben, a kik ezt igen jól tudják. Igy ment keresztül a felirat. Ezen eljárás pedig nem volt egyéb, mint elismerése annak, hogy a felirati párt által ajánlott mód volt a helyesebb. És mi következett be? Az, hogy a határozati párt nem volt önmagához következetes, hanem miután a feliratot elvben elfogadta és a részletekre került a dolog, oly módosításokat diktált a házra, hogy az öreg ur — a mint nevezni szokták — az ily utón létrejött feliratot egy igen hatalmas szóval utasította el magától, és ezen feliratnak nem is lett és lehetett aztán a szándékolt eredménye. Ezen