Főrendiházi napló, 1869. I. kötet • 1869 ápril 24–1870. augustus 3.

Ülésnapok - 1869-21

XXI, OKSZÁGOS ÜLÉS. 95 a banknak pesti fiókja magasabb dotatióval láttassák el: mindenesetre szükséges, hogy a hazai hitel önállóan vétessék tekintetbe. Leginkább ezen szempont az, melynélfogva én ezen határozati javaslatot magamévá teszem; és teszem annyival is inkább, mert magam is azon meggyőződésben vagyok, hogy igen sokan vannak jelenleg azon tévedésben, mely szerint az államtól sokkal nagyobb segélyt kivannak és várnak, mint a minőt az nekik nyújthat, miért is szükséges, hogy ezek fölvilágosittassanak, és a jövőre nézve kellő tájékozást és oktatást nyerjenek az iránt, hogy a jövő válságok ellen első sorban józan eljárás nyujtandja nekik a legjobb biztosítékot; második sorban pedig a bank hitelének, — mely kétségkívül jelenleg legnagyobb befolyással bír péuzviszonyainkra, oly módon való korlátozása, hogy az pénzviszonyainknak kellő mérvben ugyan hitelt adjon, de a vállalkozások terén ily szédelgésekre eszközül ne szolgáljon. (Helyeslés.) Elnök: Nem lévén senki, ki szót emelni kívánna, méltóztassanak fölállani azok, kik a határozati javaslatot elfogadják. (Megtörténik.) A mélt. főrendek elfogadják a bankügyben velök közlött határozati javaslatot. Lónyay Menyhért pénzügyminister: A határozati javaslat értelme szerint, melyet a képviselőházban benyújtottam, egyszersmind ki van jelölve azon szám is, melyben a főrendek ezen enqnéte-bizottságban részt vesznek. A határozati javaslat igy végződik: „Ebizottságban az alsóház 8, a felsőház 4 tagot választ. Elnök: A javaslat velünk ily alakban nem közöltetett, s ugy azt kell hinnem, hogy a képviselőház e határozatot mindenekelőtt csak elvileg kívánta közleni s csak azután rendelkezni a számarány felől. Apponyi György gr.: Miután azon ügynek, melyen a mélt. főrendek imént átestek, folyamát én figyelemmel kisértem, s mivel általában tudva van, hogy az mily összeköttetésben áll a hazánkat sújtó pénzválsággal, s miután ennek következtében a pénzügyminister ur a képviselőházban a bankügyre nézve is felvilágosításokat adott, én késztetve érzem magam egy kérdés tételére. (Ralijuk!) A minister ur szükségesnek tartotta azon módok miatt, melyek a bank ellen felhozattak, s melyeket, ha nem csalódom, maga sem tartott egészen indokoltaknak, — szükségesnek tartotta mondom, bebizonyítani azt, hogy a bécsi nemzeti bank ujabb időben sokkal nagyobb összegekkel támogatja a nemzeti ipart és kereskedelmet fiókjai utján, mintáz az előtt történt. Én nem akarom vizsgálni azt, hogy vájjon a hiteles adatok, melvek a minister ur által nem ezen, de más helyen közöltettek, a vád alól tökéletesen fölmentik a bankot, vájjon illő arányban állnak-e azon összegek, melyek a hazai nemzeti ipar s kereskedelem támogatására fordíttatnak azokkal, melyeket a lajthántúli országoknak juttat a bank, mert ezekre magamat illetékesnek nem tartom: csupán arra szorítkozom, hogy bármi legyen is azon ügynek, melyet épen ezelőtt tárgyaltunk, eredménye, Magyarország mindenesetre nemcsak most, hanem még hosszú ideig nem nélkülözheti a bécsi nemzeti bankot s illetőleg annak segélyét, vájjon minő biztositéka van az országnak arra nézve, hogy mindaddig, míg a banknak segélyére szorul, ez a méltányos igényeknek megfelelő módon fog történni? Elmondom röviden aggodalmaimat. Azon nyilatkozatban, melyet a minister ur a képviselőházban tett és melyet nagy figyelemmel olvastam, az mondatik, hogy 1867-ben megállapodás jött létre a két pénzügyminister közt, mely szerint fentartváu a magyar törvényhozásnak függetlenségét s a bankügyre vonatkozó teljes szabad rendelkezését, a minister ur arra kötelezte magát, hogy 1867-ben nem fogja a bank hatáskörét korlátolni, ha viszont a bank az ipar és kereskedelem méltányos igényeinek kellő mérvben meg fog felelni. Én megvallom — és másoktól is hallottam ezt, én ebben nem tudok teljes megnyugvást találni azért, mert először e megállapodás csakis az 1867-ik évre volt szorítva, másrészről átalánosságban nem találok elégséges garantiát, mert kérdéses marad, hogy a szükségnek mértékét és eszerint fiókok dotatiójának nagyságát ki határozza meg: a magyar ministeriuin-e, vagy pedig a bank ? Másrészről pedig a minister urnak azon fentartásában sem találok I megnyugnyugvást, hogy csak azon feltétel alatt [ engedi hogy a bankjegyek a hazai pénztáraknál elfogadtassanak, ha a bank az ipar és kereskedelem igényeinek kellő mértékben megfelel. Mert attól ! tartok, hogy ezen föltétel által igen csekély presj siót gyakorol az ország a bankra, amennyiben nem í vagyunk azon szerencsés helyzetben, hngy a ban-