Főrendiházi napló, 1865. I. kötet • 1865. december 14–1868. deczember 9.

Ülésnapok - 1865-15

68 XV. ORSZÁGOS ÜLÉS. 1825-ki és 1848-ki törvényhozások mutatják: melyek közt kivált az utóbbi a régi magyar alkotmányos jogok alakjából és gyakorlásuk eszközeiből alig hagyott meg valamit; mert a rendi alapon nyugodt országgyűlés népképviseletire állíttatott, az ősi kormányszékek helyett minisztérium, vagy helyesebben tárezás miniszterek alkottattak, és a megyei helyhatósági intézmények lényegesen módosíttatván, ujabb törvényes rendezésök tétetett kilátásba, szóval minden irányban lényeges változások történtek, melyek az idő s körülmények szerint szükségeseknek látszottak : ugy viszont nem lehet tagadni, hogy a pragmatica sanctio fő czéljának, u. m. a birodalom minden egyes alkatrészeinek elválhatlan és szétoszthatatlan együttmaradása érdekében a másik szerződött fél által — Európa, Ausztria és Magyarország változott körülményeiben — szintén jogosan követeltethetnek uj biztosítékok, és épen alkotmányos jogaink lényeges átalakítása következtében kívántathatnak, a kölcsönösen elismert ezél biztosságára, uj, időszerű, hatályos eszközök, miután azok, melyek csak egy félszázad előtt is elégségesek voltak, most már gyarlóknak és elégteleneknek mutatkoznak. Erezték ezen politikai kötelezettséget atyáink. s időről időre, hozott törvények és tetemes áldozatokkal, de még inkább az összes birodalom érdekében történt átalános államintézkedésekbe, melyek a magyar alkotmányosság mértékét meg nem ütötték, való belenyugvással, elismerték, hogy a pragmatica sanctiót megkötött ősöknek maradékira más politikai kötelességek szállottak, mint a melyeket azok vettek eldődeiktől át. Erezték 17 23 utáni atyáink, és verőkkel s vagyonukkal tanúsították — kivált nagy királynénk uralkodása kezdetén s a jelen század első évtizedeiben — hogy az ausztriai ház birodalmának veszélye egyszersmind Sz. István király koronája országainak veszélye ; hogy az ausztriai császári ház hatalmának gyöngitése egyszersmind a magyar király hatalmának gyöngitése; és hogy, ha a császári trón fenállása külveszélyek által fenyegetve lenne, „una dies utramque duceret ruinam.'* S ha ez akkor így volt, menyivel inkább kell igy lennie ma, midőn azóta a világnak, Európának, az osztrák birodalomnak és Magyarországnak politikai és társadalmi viszonyai szinte a legmélyebb gyökerekig behatva megváltoztak! Kern akarok én azon, annyiszor megvitatott s tegnap tiszt, barátom Szécsen Antal gr. által is említett politikai tétel fejtegetésébe ereszkedni, hogy az ausztriai birodalomnak fenállása Európa biztosságára, az európai egyensúly fentartására s a polgárisodás áldásainak terjesztésére nézve politikai szükségesség, sőt hogy azt, ha nem léteznék, teremteni kellene. De annyi, mély meggyőződésem I szerint, bizonyos és elvitázhatlan, hogy az osztrák birodalomnak fenállása, még pedig alkotmányos, hatalmas, erős és tartós fenállása Magyarország politikai lételére és — a mi nekem legdrágább és legszentebb — a magyar faj fenmaradására és békés fejlődhetésére nézvenélkülözhetlen, (Úgyvan!) elannyira, hogy Tacitussal elmondhatjuk: „Adeo manifestum est, neque perire nos, neque salvos esse, nisiuna posse." A ki pedig ezt csupa nagy szavaknak és puszta állitásnak tartaná, mely még bővebb bizonyítékot igényel, azt egyszerű elfogulatlan körültekintésre utalnám. Mert, a ki körültekintve hazánkban, melynek lakossága, a Sz. István király által Imre fiának adott népesitési tanács szerint. oly sokféle népfajból alakult , s körültekintve hazánk határain, és az azokat körülövező országok és népek viszonyain s politikai irányzatán, meg nem győződik arról, hogy, valamint a magyarnak — koszorús költőnk szerint — itt élni halni kell, ugy csak a jelen államösszeköttetésben, mely nem a vak eseménynek, de a legbensőbb szükségletnek lassan előkészült szüleménye, lehet élnie, gyarapodnia és erősbödnie: a ki erről egyszerű, elfogulatlan körül tekintetessel meg nem győződik, azt bármily hosszas okoskodások nyomatéka sem fogná meggyőzni. (Helyeslés.) Nem neg'élyzek én, m. főrendek, nemzeti és fajbeli érdekeink megóvásában több gondoskodást és buzgalmat, mint mely a m. főrendek, sőt az egész országgyűlés minden egyes tagját kivétel nélkül lelkesíti; s megengedem , hogy lehetnek, a kik e tekintetben másként is bírnak magoknak megnyugvást szerezni. Én, bevallva gyarlóságomat, korlátolt látkörömben nem vagyok képes e részbeli aggályaimat más módon lecsillapítani. S azért ezen, fajunkra nézve, szerintem, életföltételes öszszeköttetés az, mely előttem döntő sulylyal bír: még pedig nem egyedül azon természetszerű önfentartási ösztönből, mely minden egyént ellenállhatatlan erővel a maga fajához vonz, nem egyedül nemzetem iránti rajongó szeretetből fektetem fajunk szabad fejlődhetésének biztosítására a fő súlyt • hanem azért, mert erős hitté vált bennem azon meggyőződés, hogy a magyar nemzetnek, mely magát ezredéves küzdelmei között, Európa szivében, egyetlen igazi jóakaró és barát nélkül, oly csodaszerűen fentartani és a politikai jelentőség s művelődés jelen fokára felküzdeni tudta, az emberiség polgárisodásának procesussában, a nagyérdemű német nemzettel karöltve, s a többi nemzetiségek dicséretes versenyzése mellett, nagy és fontos szerep s küldetés van a gondviseléstől fentartva, (Átalános helyeslés) mint ezt a híres franczia tudós Thierry Amadé „Attila" czimii munkájában legújabban is e szavakkal elismerte: „A nemes magyar