Főrendiházi napló, 1861. I. kötet • 1861. ápril 6-1861. augusztus 22.

Ülésnapok - 1861-5

42 V. ülés. 1861. június 17-én. elég lesz törvénykönyvünkre utalni, ott találjuk a fejedelmi eskünek, hitleveleknek, öröködési szerződéseknek, és alaptörvényeink biztosítására hozott végzéseknek hosszú sorát; mindannyian a hatalomteljes ségnek, és ennek az alkotmány gátjain való túlcsapásnak megakadályozására hozattak. Ha biztosságban érezték magukat a teljhatalom tényezői, akkor a fejedelmet tévútra vezették, a gyengét kegyetlenné, a szenvedélyest erőszakossá tették, romboltak mindent, mihez szentségtelen kezök férhetett, hogy ismét romokra építhessenek, de az, a mit fölállítani akartak, annak alapjára el volt hintve az enyészet magva és ledőlt, hogy a romokat szaporítsa; csak egy czél lebegett e tannak apostolai előtt : a fejedelmet és nemzeteket egymástól elidegeníteni; elhitetni azzal, hogy népei elszakadási törekvéseknek hódolnak, tehát csak erőszakkal egyesithetők egy korona alatt, melynek sértheflensége alá ők maguk bújtak, hogy a felelősséget csalárd tetteikért a fejedelemre háríthassák; a népeknek bizalmatlanságát pedig ingerelni és nevelni a fejedelem ellen, hogy ekként fölbontva azoknak egységét, kiknek szeretete és bizalma nélkül nem virulhat a hon boldogsága, mindkettővel szennyes önérdekük javára fölfuvalkodott cynismussal visszaélhessenek. A teljhatalmú törekvéseknek sikere a népek lealáztatásának időszaka volt; és habár többször katonai önkény-uralom és a közkincstárnak pusztulása a Caesarok idejének erőszakára és erkölcstelenségére emlékeztetett, ezeknek nagy tettei utánzását hiába keressük történelmünknek azon lapjain, melyeken a korlátlan hatalomnak cselekvényei, gyászkerettel övezve, vannak megörökítve. Csak ha az elválasztó fal trón és nemzet között ledőlt, a fejedelem tisztelve a nemzetnek hagyó mányos érzelmeit, és rokonszenves intézményeit, törvényre utalta végrehajtó eszközeit, és a nemzet megszabadulva azoktól, kik jogtalanul avatkoztak ügyeibe, elfelejté a szenvedett méltatlanságokat és ragaszkodott királyához akkor „az első magyarnak" kardja és szava sulylyal birt a világesemények eldöntésében, és megteltek történelmünk fényes lapjai a törvényszerűségnek és hűségnek példáival, a magyar koronának eme soha nem enyészhető gyöngyeivel. (Tetszés.) Nem tört meg e hosszú tusában a nemzetnek kegyelete ősei hagyományához : de a korlátlanság törekvéseitől sem válhatott meg azon hatalom, melynek tanácsában a Scianusok faja nem fogyott ki soha. Nem tűrhették, hogy a fejedelem népeinek szeretetében támaszt találjon; nem szívelhették el, hogy az ország, melyet gyarmatként kizsákmányoltak, törvényes önállásának örvendhessen, és elfoglalhassa valaha azon helyet, mely ötét a saját érdekét jól megbecsülő fejedelem szivében illetné, mert ez az ö szenteskedö álarczukat leránthatná ós nagyravágyásuknak útját végkép elállhatná. És midőn 13 év előtt az ország a jogegyenlőség elvét zászlajára tűzte, alkotmányát a korigényei hez alkalmazva, azt a fejedelem és nemzetnek kölcsönös őszintesége és jóakarata által örökre megállapítottnak remélte, hazánkban elöidéztettek azon gyászos események, melyeket élnem felejtheténk még; nem idézem fel azoknak rémképeit,hogy ne szaggassam fel az alig múlt fájdalmaknak még talán égő sebhelyeit. De a mit ezek által elérni akartak, azt megemlíteni kötelességemnek tartom. Miután két diadalmaskodó nagyhatalom hadseregének sarczolásait eltűrte e hon, hazánkfiai, kik a király által szentesitett törvényekért szóval és tettel küzdöttek, a vérpadra, börtönbe, száműzetésbe jutottak, százezren siratták családuknak, vagyonuknak veszteségét, — a császári kormány eszközei ekkor elértnek hitték azon időt, melyben régi nótájukat : „oportet esse Hungáriám germanam et iniseram" már nyíltan hangoztathatják; eldobták a teljhatalomnak eddigi leplét, megtagadták nyíltan a magyar királyság legitimitását; a nemzetnek életét örökre megtöröttnek gondolván, eszméjöknek valósítását megalapitottnak tekintették és korlátlan kormányzásbani dobzódás által hirdették! (Tetszés.) És nemzetünknek sorsát az egész polgárisodott világ megszánta, csak azoknak szive fordult el, boszuban, kik épen a polgárisodás neve alatt dúltak e hazában. Ekkor a nagy és egységes császárságot a magyar alkotmány romjain akarták fölépíteni, azt vélték hogy elvégre százados törekvéseiknek diadalát megünnepelik. Kényök és kedvök szerint senki által sem gátolva, gazdálkodhattak a nemzet vére, vagyona és jogai felett; nem tisztelték még az uralkodó szavának megszeghetlenségét sem, sem a múltban, sem a jelenben, mert a mi 1849 márczius 4-én e szavakkal : szabad akaratunkból és császári hatalmunkból, legjobb tudásunk és lelkiösmeretünk szerint, legüdvösebbnek ismertetett — már 1850 Deczember 31-én alapjában nem alkalmazhatónak, ki nem vihetőnek, uralkodói kötelességtől kósztve, erő és hatásnélkülinek nyilváníttatott; és most mint a kártyavárak mondva-emelkedtek és eltűntek az ideiglenes közigazgatási rendszerek, némelykor alkotmányoknak nevével földíszítve, zárköveknek is elnevezve: „besonnen aber entschieden vorwärts" volt e rendszernek jelszava; előre vezetett, az igaz de hová? Miután a közpénztár kimerültségét, az állam vagyonának pusztulását, a hitelnek tönkretételét, a nagy és egységes császárság területének megfogyatkozását és oly elszigeteltségét eredményezte, milyenben a birodalom a személyes unió idejében soha nem szenvedett — foganatlan maradt. És mit hagyott reánk örökségül a teljhatalom időszaka? Sebeket, bánatot, és azt, mi egy államrendszer korhadtságának eltagadhatlan jele, minden auctoritás elleni bizalmatlanságot. (Igaz ugy van!) Képteleneknek bizonyultak tehát be a világnak egykori bámulatára szánt bureaucratikus központosító törekvések; önmagukat sújtották le, midőn másokat akartak ezeknek akaratuk ellenére boldogítani; nem birták el saját, testüknek súlyát, mely erkölcsi erő nélkül levén, idomtalanságában leroskadt, és miután a mérsékletet nem ismerő tékozlás miatt mutatkozni kezdettek a jövedelemforrások végelapadásának jelei, és egy nagyszerűségében szomorú, bár rövid dráma azon tanúiságot adhatta, hogy a legvitézebb hadsereg