Felsőházi irományok, 1939. II. kötet • 58-108. sz.
Irományszámok - 1939-63
74 63. szám. kórházi kezelést rendelhet el. Eljárást csak szóbeli feljelentés alapján szabad foganatosítani, kényszereszköz pedig csak azzal szemben alkalmazható, aki a hatósági felszólításnak nem engedelmeskedik. ^ Németországban régóta nagy súlyt helyeztek az ambulatóriumok és gyógyintézetek kellő szaporítására s e tekintetben már 1914. előtt kielégítőbb .viszonyok uralkodtak, mint legtöbb államban. De idővel a németek is felismerték, hogy egymagában a sűrű gyógyalkalqm és ingyenes kezeltetési lehetőség nem elegendő, hanem a betegek felkutatása, szakszerű tanácsokkal való ellátása és további sorsuknak ellenőrzése is rendkívüli fontosságú. Ennek az elgondolásnak alapján 1914-ben létesítették Hamburgban a legelső tanácsadó állomást. Olaszországban a nemibetegségek elleni védekezés alapja az 1888. évi július 19-én kiadott »Regolamento sui dispensarii celtici« című rendelet. Ez a rendelet az antiveneriás küzdelem súlypontját a reglementációs szabályok mellett főleg bőséges gyógyalkalomszerzésre, ingyenes dispensairek létesítésére és díjtalan gyógyszerszolgáltatásra helyezte s ezirányú kezdeményezésével a legtöbb kultúrállamot megelőzte. Az 1923 évi március 25-én 846/1923. szám alatt kiadott dekrétum a nemibetegségek elleni küzdelmet újra szabályozta. A rendelet szerint a nemibetegek ingyenes kezeltetése céljából az összes nagyvárosok, továbbá a 30.000-nél nagyobb lakosságú középvárosok szakorvosok vezetése alatt veneriás gyógyintézeteket kötelesek létesítem. A felállítás költségeit az állam és a városok, illetve községek közösen viselik. A megyei elöljáró az olyan ipari telepeken, hol évi átlagszámban 2000-nél több munkás dolgozik és nemibetegségek feltűnően sűrűn fordulnak elő, ilyen intézet felállítását bármikor elrendelheti. A költségeket ez utóbbi esetben az ipartelep tulajdonosa, illetve tulajdonosai viselik. Ezenkívül az orvosokra nézve is tartalmaz a rendelet előírásokat, így elsősorban a fertőzőképes szifiliszeseknek kötelező bejelentését. Romániában az 1930 július 4-én kelt közegészségügyi törvény II. fejezete foglalkozik a nemibetegségekkel. A törvény előírja a gyógykezeltetési kötelezettséget. Azok a nemibetegek, akik körülményeik miatt a fertőzést terjeszthetik, kórházi, kezelésre különíthetők el és ott fertőző állapotuk megszűntéig gyógykezeltetésre kényszeríthetők. Olyan személyek, akiket különleges életviszonyaik a nemibetegségek terjesztésére nyilvánvalóan alkalmassá tesznek, állandó ingyenes egészségügyi ellenőrzésnek vonhatók alá. Spanyolországban az 1930 július 4-én kelt törvény írja elő a gyógykezeltetési kötelezettséget, amelyet a szülőkre és gyámokra is kiterjeszt. Svédországban a »lex veneris« 1918 június 20-án kelt és kimondja, hogy minden nemibetegségtől fertőzött egyén köteles magát orvosi vizsgálatnak alávetni és a továbbfertözés megakadályozhatása végett az orvos utasításai szerint eljárni. Az egészségügyi felügyelök azokat, akik a törvényes előírásokat elhanyagolják, az egészségügyi hatóságnak bejelentik, amely kényszervizsgálatot, esetleg a betegnek közkórházba elkülönítését rendelheti el. Ahol szükségesnek mutatkozik, szakorvosokat kell alkalmazni. A 20.000-nél nagyobb lakosságú helyek kötelesek poliklinikát berendezni, melynek elhelyezése és beosztása olyan legyen, hogy az azt felkereső egyének betegségének mibenlétét ne árulja el. Ezeknek az intézeteknek felállítási költsége az illető városokat terheli, a fenntartás, a gyógyszemélyzet, a szerológiai-bakteriológiai laboratórium, az összes gyógyszerek stb. viszont az államkincstárt terhelik. A veleszületett szifiliszes gyermekek megmentése céljából Svédország létesítette a legelső szakintézetet. Welander svéd professzor volt az, aki 1900-ban Stockholmban megvetette az alapját egy ilyen intézménynek, melyet 1917-ben
