Felsőházi irományok, 1935. VI. kötet • 255-313., IV. sz.
Irományszámok - 1935-262
22 262. szám. A fentebb említett kihágási ügyeknek nagy része büntetőparanccsal nyerne ugyan elintézést, de a tapasztalat azt bizonyítja, hogy az ilyen egészen kisjelentőségű kihágások nagy tömegével kapcsolatban az eljárásnak még ez a módja is hosszadalmas és aránytalanul költséges. Ezeken a nehézségeken kíván segíteni a kihágások elbírálásának gyorsítása és egyszerűsítése tárgyában az igazságügyminiszterrel együtt kiadott 920/1935. B. M. számú rendelet és különösen ennek a »helyszínen tettenérés esetében való ítélkezésről« rendelkező része. A rendelet azonban nem hozta meg azokat az eredményeket, amelyeket különösen a közlekedés zavartalansága követel. Mindezekre tekintettel olyan megoldást keli keresnünk, amely ennek — az eléggé nem kárhoztatható — mai helyzetnek megszüntetése mellett nem jelent a hatóságoknak olyan munkatöbbletet, hogy az a közületek anyagi megterhelésével járna. Megvizsgálva az egyes államok közlekedésrendészeti szabályait, sok államban megtaláljuk a helyszínen való bírságolás igen jól bevált intézményét. A helyszínen való bírságolás rendszere jelenleg a következő államokban van meg : 1. Franciaországban, 2. Németországban, 3. Olaszországban, 4. Lengyelországban, 5. Csehszlovákiában, 6. Portugáliában, 7. Spanyolországban, 8. Bulgáriában, 9. Romániában, 10. Monakóban. Külföldi példákhoz hasonlóan, nálunk is szükségesnek mutatkozik ilyen szabályozás behozatala, főként avégből, hogy a közlekedés rendjét hatékonyabban biztosítsuk. Nem annyira a gépjárműveknél van baj, mint inkább a gyalogjáróknál ; különösen ezeknek megrendszabályozása szükséges azért, hogy a forgalmat zavaró hibákat kiküszöböljük. Kétségtelen, hogy a helyszínen való bírságolás rendszerének is lehetnek hátrányai. Nem vitatható az sem, hogy annak bevezetése ellen büntetőjogi jogrendszerünk szempontjából indokolt aggályok támaszthatók. Szembeállítva azonban ezeket a hátrányokat és aggályokat azokkal a gyakorlati előnyökkel, amelyek a helyszíni bírságolás bevezetésével járnak, — véleményem szerint — a helyszíni bírságolás bevezetése mellett kell dönteni. A helyszíni bírságolás rendszerének bevezetésével szemben — látszólag talán — leginkább megindokolható volna az az ellenvetés, hogy büntető jogrendszerünk alapvető jogelveibe ütközik, ha a bíráskodást a hivatása magaslatán álló, magas szakképzettségű bíró helyett a rendőr- (altiszti) közegek fogják ellátni. Első pillanatra talán helytállónak látszik ez az érvelés, azonban, ha a helyszíni bírságolás rendszerének — a törvényjavaslatban lefektetett módon való — bevezetését vizsgáljuk, arra a megállapításra kell jutnunk, hogy ez az elvi aggály és ellenvetés nem állhat meg. A tervezet szerint az eljáró rendőrközeg nem fog bíráskodni és nem is lesz módjában mérlegelni azt, hogy a tett elkövetésének körülményei figyelembevételével milyen összegű bírságot szabjon ki. A belügyminiszter rendeletében ugyanis minden egyes kihágásra pontosan meg lesz állapítva, hogy milyen összegű pénzbírság alkalmazásának lehet helye. A rendőrközeg szerepe a kihágás tényálladékának megállapításánál tulajdon-
