Felsőházi irományok, 1935. VI. kötet • 255-313., IV. sz.
Irományszámok - 1935-300
270 300. szám. továbbá arra is, hogy az illető államok a közelmúltban jórészt szintén áttértek vagy áttérni készülnek az öregségi ellátás etikai szempontból magasabb formájára: az ellátás kockázatának társadalombiztosítás útján való fedezésére, mint pl. Anglia, az Északamerikai Egyesült Államok, Franciaország, Belgium. A járulékmentes öregségi ellátás nem más, mint karitatív aggkori szegénygondozás. Mint ilyen erkölcsileg alá nem támasztható, mert egyenlő juttatásban részesíti a különböző munkateljesítményeket. Nem veszi figyelembe továbbá az egyes munkavállaló által egy életen át munkában töltött időt sem. Az ellenszolgáltatás nélküli aggkori segélyezés iránti követelésnek más néprétegeknél is feltétlenül tápot ad. A tömegeket ingyenes ellátáshoz szoktatja, elsorvasztja az érdekeltekben az önsegély gondolatát, és megnehezítvén a szociálpolitikai szempontból magasabbrendű társadalombiztosítási rendszer felé való áttérést, elzárja az egészséges fejlődés lehetőségeit. Erősen vitatható az az érvelés, hogy a járulékmentes öregségi ellátási rendszer ügyvitele egyszerűbb és olcsóbb lenne, mint az öregségi biztosítási rendszeré. Az ellátási rendszerben ugyanis rendkívül szigorú ellenőrzést kíván az, hogy az igényjogosultak körébe arra illetéktelenek bele ne kerülhessenek, míg a biztosítási rendszerben a járulékfizetési kötelezettség és a várakozási idő mint előfeltétel ezt a veszélyt, kisebb ellenőrzés mellett is, lényegesen csökkenti. Az előadottakból önként következik, hogy az elöregedett gazdasági munkavállalók gondozásának társadalompolitikailag legalkalmasabb és leghatékonyabb eszközét, az öregségi biztosítási rendszert kellett választanom, mégpedig a biztosítási kényszer kimondásával. A javaslatban lefektetett öregségi biztosítást kötelezővé tenni kívánatos, mert az önkéntes biztosítás nem kielégítő megoldás. A mezőgazdaság által fizethető munkabérek a gazdasági munkavállalók elsőrendű életszükségleteinek kielégítésén túl az öregség és munkaképtelenség esetére való tartalékolást a nálunk gazdagabb külföldi országokban sem teszik lehetővé. Ennek következménye, hogy a gazdasági munkavállalók az önkéntes öregségi biztosítás nyújtotta lehetőségeket sem veszik igénybe. így van ez általában mindenütt s az 1912 : VIII. törvénycikkel létesített önkéntes nyugdíjbiztosításhoz fűzött remények nálunk sem váltak valóra. Mezőgazdasági népességünk munkavállalói rétegei ebbe a reájuk nézve előnyösnek mondható önkéntes biztosításba nem léptek be nagyobb számmal. Az érdekelteket tehát a törvény kényszerítő erejével a saját érdekükben tömöríteni kell a cél elérése végett. Csakis így érhető el, hogy az egyesek legkisebb áldozata árán annak idején valamennyi ráutalt megfelelő öregségi járadékban részesülhessen. Szükséges azonban a biztosítási kényszer kimondása azért is, mert azok, akik koruknál fogva az igényjogosult korhatártól még távol vannak, természetszerűleg idegenkednek az öregségi járulékok viselésétől s így a biztosítási kényszer kimondása nélkül biztosítási jogviszonyt csak az idősebb korosztályheliek létesítenének. Ez az úgynevezett jó kockázatok elmaradását és a rossz koekázatok túlsúlyát jelentené, ami rendkívül hátrányosan éreztetné a hatását. Elkerülhetetlenné tenné ugyanis a fedezeti összegek nagymértékű emelését vagy a biztosítási szolgáltatások jelentős csökkentését. A kötelező öregségi biztosítás bevezetése tulajdonképpen nem más, mint kényszertakarékosság, tőkéknek előre meghatározott célra történő kényszertartalékolása. Másrészt az ilyen kényszertakarékossággal járó terheknek minél elviselhetőbbé tétele az egyesek szempontjából szükségessé teszi a kockázatnak minél szélesebb körben való megosztását. A kötelező öregségi biztosítás megvalósítása mellett szól tehát az is, hogy a biztosítás minél általánosabbá legyen, minél szélesebb néprétegekre terjedjen ki, mert ez jár az egyes biztosítottak legkisebb megterhelésével.
