Felsőházi irományok, 1935. III. kötet • 104-163., I. sz.
Irományszámok - 1935-104
78 104 szám. után is gondoskodni kíván a volt telekkönyvi érdekeltek igényeinek biztosításai ól, amikor a továbbadás alkalmával a vételárkövetelés biztosítására bejegj 7 zett jelzálogjogot némileg a záloglevelek biztosításáról szóló 1876 : XXXVI. t.-c. 17. §-ára emlékeztető módon a kártalanítási követelés fedezetéül rendeli. Amennyiben ebben az esetben a még le nem törlesztett kártalanítási követelés a jelzálogos hitelezőket vagy más érdekelteket illeti, természetesen ezeknek a javára is szól az elvi megállapítás. A javaslat ezenfelül módot kíván nyújtani arra, hogy amennyiben a gazdasági helyzet alakulása ezt megengedi, az elv bizonyos gyakorlati következményei is le vonassanak. A továbbadott ingatlanokon a kincstár javára fennálló vételárkövetelésnek és a kincstárt a kártalanítási összeg hátraléka címén terhelő tartozásnak az egymással való kapcsolata ugyanis arra a technikai egyszerűsítésre nyújt lehetőséget, hogy a kincstár az átengedésre kötelezettel, illetőleg a jelzálogos hitelezővel szemben fennálló tartozást a birtokszerzőkkel szemben fennálló követelésével elégítse ki. Az ilyen kielégítés elfogadására a hitelezőt leginkább az indíthatja, ha ezen a réven hosszúlejáratú követelése tekintetében a mobilizálás lehetőségéhez jut. Jogunkban a jelzálogos követelés mobilizálásának egy tüzetesen kidolgozott módja van meg, bár a gyakorlati élet mindeddig nem használta ki az abban rejlő előnyöket. Az 1927 : XXXV. t.-c. IV. fejezete ugyanis lehetővé teszi, hogy a jelzálogjogról jelzálogadósievelet lehessen kiállítani, amely jelzálogadóslevél törlesztő részletekről szóló szelvény ékkel is ellátható (1927 : XXXV. t.-c. 96. §-a) és telekkönyvön kívül is a telekkönyvi bejegyzéssel egyenlő joghatállyal átruházható. A kincstárnak a birtokszerzővel szemben fennálló vételárkövetelése tehát — amennyiben arról jelzálogadóslevelet állítanak ki — alkalmas lehet a kincstár kártalanítási tartozása kiegyenlítésének közvetítésére. Ennek az eszköznek igénybevétele természetesen bizonyos óvatosságot fog igényelni, mert a birtokszerző a jelzálogadóslevél átruházásával adósként a jelzálogadóslevél mindenkori birtokosával fog szembe kerülni és a követelés esetleg kíméleletlenebb behajtásának lesz kitéve. Ezt a következményt is jelentős mértékben enyhíti azonban az 1927 : XXXV. t.-c. 111. §-a, amely azt a hitelezőt, akinek a részére a jelzálogadóslevelet kiállították, egyben a levél mindenkori birtokosának képviselőjévé teszi. A jelzálogadóslevelek kielégítésül átruházása után is mód lesz tehát arra, hogy az állam e képviselői minőségében a lejárt szelvényeket magához váltsa és hogy a hitelező egyébként várható kíméletlenségének elejét vegye. A kincstárra nézve viszont a szelvények beváltása semmivel sem fog hátrányosabb helyzetet előidézni, mint ha ugyanazt a törlesztőrészletet mint közvetlen adós teljesítené. E mellett még bizonyos takarékosságra ösztönző és a fizetőkészséget fokozó hatása is lehet annak, ha a birtokszerző nem az állam, hanem más személy adósának fogja magát tekinteni. A fennálló jog eme speciális intézményének a fentebb vázolt célra felhasználását mégis az 1927 : XXXV. t.-c. 87. §-ának a rendelkezése akadályozza. Az idézett rendelkezés nevezetesen a jelzálogadóslevél kiállítását csak arra az esetre engedi meg, ha a jelzálogos hitelezők a hitelintézeteknek a törvényben megállapított köréhez tartozó valamely intézet. Tekintettel arra, hogy a Magyar Földhitelintézetek Országos Szövetsége, amelynek a törvény bizonyos szerepet biztosít, ezek közt az intézetek közt szerepel, rendszerint már a fennálló jogszabályok mellett sem lenne akadálya az említett instrumentum igénybevételének, a javaslat mégis gondoskodik arról, hogy jelzálogadóslevelet magának a kincstárnak, mint hitelezőnek a kérelmére is ki lehessen állítani, a vételárkövetelés biztosítására. Amennyiben az említett eszköz igénybevételére sor fog kerülni, az termesze-
