Felsőházi irományok, 1935. II. kötet • 60-103. sz.

Irományszámok - 1935-94

562 94. szám. Ámde még az is igen vitatható kérdés, hogy bizonyos, az ország területéhez viszonyítva nem nagy mennyiségű mezőgazdasági ingatlanok kötöttsége ellen a gazdálkodás eredményessége szempontjából lehet-e alapos aggályt támasztani. Nem tekintve azt, hogy a törvényjavaslat indokolásában említett külföldi törvényalkotási példák tanúsága szerint is ebben a kérdésben az újabb közgazdasági tapasztalatok alapján lényegesen enyhültek a kötött gazdálkodással szemében korábban felhozott aggályok, elég rámutatni arra, hogy a magyar hitbizományokon folyó mezőgazdálkodás sem erősíti meg a kötött gazdálkodással szemben táplált túlzott aggodalmakat. Tagadhatatlan, hogy vannak hitbizományi birtokok, amelyeken a mezőgazdálkodás eredménye nem kielégítő, de kétségtelen, hogy legalább ugyanolyan számarányban vannak nem kielégítően kezelt szabad birtokok is. Viszont nagy a számuk azoknak a hitbizományi birtokoknak, amelyeken elsőrendű gazdálkodás folyik. Köztudomású, hogy ezidőszerint éppen legnagyobb hitbizományaink túlnyomó részben mintaszerűen kezelt gazdaságok. Magából a hitbizományi intézmény gazdasági és jogi felépítéséből egyáltalában nem következik, hogy a hitbizományi birtokon szükségképpen rosszabbnak kellene lennie a gazdálkodásnak, mint a szabad birtokon. A hitel ugyanis — és pedig mind a hosszú lejáratú hitel beruházási célokra, mind a rövid lejáratú hitel üzemi célokra >— rendelkezésére áll a hitbizományi birtoknak is. A hitbizományi gazdálkodással szemben felhozott az az ellenvetés sem helyes, mintha a hitbizományi birtokos rendszerint nem akarna beruházásokat teljesíteni a hitbizományi birtokba, mert szabad vagyonát inkább a hitbizományi utódlásban nem részesülő gyermekeinek teszi félre. Helyesen gondolkodó hitbizományi birtokos ilyen elhatározásra nem juthat, mert hiszen éppen az a vágy, hogy a hitbizományból kizárt gyermeke számára gyűjtsön, kell hogy jó gazdálkodásra késztesse a hitbizományi birtokost, mert ugyan miből fogja gyűjteni a szabad vagyont, ha a hitbizományi birtok, amely talán egyedüli vagyona, nem hoz megfelelő jövedelmet. Ámde egyébként is a kötött gazdálkodás ellen felhozott aggályok csak akkor szólhatnának a hitbizományi intézmény megszüntetése mellett, ha a hitbizományi, kötött gazdálkodás esetleges hátrányait kiküszöbölni nem lehetne. Az előttünk fekvő törvényjavaslat azonban •— főként azokat a rendelkezéseit tekintve, amelyek a hitbizományok feletti szakszerű vagyonfelügyelet hatályosabbá tételére irányulnak (50—55. §.) —• nemcsak a h it bizományi gazdálkodás ellen a múltban némely esetben felmerült aggályok eloszlatására, de ezen túlmenően annak biztosítására is alkalmasnak látszik, hogy a hitbizományok az okszerű gazdálkodás mintaképeivé alakuljanak át, ami egyébként a törvényjavaslat egyik kifejezett fő célja is. A legkomolyabb ellenvetés a hitbizományi intézménnyel szemben az, hogy agrárpolitikai szempontból káros, mert nagy birtoktestek kiesnek a szabad forgalomból, egész vidékek mezőgazdasági népessége meg van fosztva a földszerzés lehetőségétől vagy a csekély kínálat következtében csak magas áron szerezhet birtokot. Nem lehet tagadni, hogy ebben az ellenvetésben van igazság. Igaz ugyan, hogy az ellenvetés igazsága nem csupán a hitbizományi birtokkal szemben van meg, hanem általában más nagybirtokokkal szemben is. Ámde, míg más nagybirtokból rendszerint itt-ott leválik, eladásra kerül egy-egy darab, öröklés útján vagy más úton nem egyszer az egész nagybirtok eldarabolódik, addig a hitbizományi intézmény lényegében rejlő elidegenítési tilalom folytán hitbizományi ingatlan rendszerint csak kivételesen, például állagváltoztatás, államfői feloldás stb. útján kerül szabad forgalomba. îî