Felsőházi irományok, 1931. III. kötet • 72-128. sz.

Irományszámok - 1931-80

SÔ. szám! ?ô férhetetíenség megállapításának a mellőzését, amely esetekben pedig á törvényhozó célzata és a törvény intenciója nyilván az ellenkező volt. Az összeférhetetlenség elsősorban nem jogi, hanem erkölcsi fogalom, a társadalomnak az értékítélete abból a szempontból, hogy az országgyűlés valamely tagja e hivatása betöltésére alkalmas-e. Mihelyt ezt az értékítéletet esetekre szabott jogi elhatárolások közé akarjuk foglalni, kétségtelen, hogy az esetek nagyrésze kifog csúszni a törvény rendelkezései között, lehetővé válnak kijátszások, megkerülések. A társadalmi és gazdasági élet fejlődése folyton új és új fejlődési formákat eredményez, olyan formákat, amelyeket a törvényhozó nem is láthatott előre. A taxációs rendszer ezekre az új formákra nem lehet tekintettel. Egy elavult helyzethez mért jogi meghatározások kereteit rögzíti meg s nincs figyelemmel a bekövetkezhető új társadalmi és gazdasági fejlődésre. Mindezek a szempontok megfontolandóvá tették, hogy nem kellene-e a törvényjavaslatban úgy, amint azt egyesek (pl. Holló Lajos, Polónyi Géza) az országgyűlésen már 1901-ben indítványozták a taxációs rendszert feladni és az elvi meghatározás alapjára helyezkedni. A törvényjavaslat mégsem választotta ezt az utat. Elsősorban is nagyon nehéz az összeférhetetlenség fogalmát általánosságban úgy meghatározni, hogy az minden egyes esetre biztos iránytűnek szolgáljon ; másodsorban az elvi meghatározás az alkalmazó hatóságnak oly rendkívül nagy mérlegelési jogkört biztosít, amelyet teljes megnyugvással nem lehetne elfogadni. Nem lehet pedig elfogadni különösen akkor, ha az összeférhetetlenség elbírálása a parlament jogkörében marad és azt a parlamentnek olyan szervezete gyakorolja, amelyet a politikai szempontoktól teljesen mentesíteni rendkívül nehéz. Ezért a törvényjavaslat azt a rendszert követi, hogy megadja az összeférhetetlenség általános elvi fogalmát s azután kimerítően részletező (taxációs) rendszerrel egyenkint meghatározza azokat az eseteket, amelyek a felmerülő konkrét esetekben összeférhetetlenség megállapítására alapul szolgálhatnak. Azonban az egyes esetek tényálladékának a megállapításánál a túlságos formalizmust lehetőleg kerüli és — ellentétben az 1901 : XXIV. törvénycikkel — olyan mérlegelési jogot biztosít, amely az élet fejlődő követelményeivel való lépéstartásra módot ad. A törvényjavaslat 11., 13. és más §-ai mutatják, hogy a tényállás meghatározása mindig az elvi szempontnak a kidomborításával és nem minden tényálladéki elem merev jogi körülhatárolásával történik. Ez a módszer lehetőséget ad arra, hogy az összeférhetetlenségi gyakorlat a nemzeti közfelfogás irányában fejlődjék tovább és ne legyen megkötve a szigorú formalizmus béklyóival. Amint fentebb említettem, a törvényjavaslat az 1. §-ban az összeférhetetlenség fogalmát általában igyekszik megvilágítani és ezzel megadja azt az elvet, amely a törvény egyes rendelkezéseinek az alkalmazásában magyarázatul, útbaigazításul, irányításul szolgálhat. Az 1. §. (i) bekezdése abból indul ki, hogy az országgyűlés minden tagja áz egész nemzetet képviseli a törvényhozásban, ennélfogva hivatása betöltésében egyedül az egyetemes nemzeti érdek vezetheti. Ez az elv számos külföldi alkotmányba nyert fölvételt és azt a szép gondolatot juttatja kifejezésre, hogy a képviselő nem a választókerületének, a felsőházi tag nem választó testületének a megbízottja a törvényhozásban, hanem a képviseleti rendszer modern tanítása szerint az egyetemes nemzeti gondolatnak a reprezentánsa. Ezt az elvet nem rontja le, hogy felsőházunk részben érdekképviseleti ' alapon van megszervezve ; az érdekképviseleti alapon helyet foglaló tagoknak is az ő foglalkozási águk érdekét alá kell rendelniök az egyetemes nemzeti érdeknek. De, ha az országgyűlés tagjait hivatásuk betöltésében kizárólag az egyetemes nemzeti érdek vezetheti, ebből következik, hogy az országgyűlési tagsággal nem