Felsőházi irományok, 1927. XIV. kötet • 474-544. sz.

Irományszámok - 1927-507

507. szám. 243 1926-ban pedig Norvégia rendszeresített preventív jellegű nyilvántartást. Az 1923. évi német rendelet 4. §. 3. pontja szerint a gazdasági miniszter, ha a közösség gazdaságát vagy a közjót veszélyeztetve látja, elrendelheti, hogy minden kartelszerű szerződés vagy határozat végrehajtása tárgyában létesített megállapodást vagy intézkedést hozzá másolatban be kell nyújtani és hogy ezek csupán a másolat benyújtása után lépnek életbe, az 5. §. szerint pedig elrendelheti, hogy ez a bemutatási kényszer minden jövőben létesítendő kartelszerű szerződésre és határozatra is kiterjedjen. E felhatalmazásoktól eltekintve, a német kormány már évtizedek óta oly sok adatot gyűjtött és publikált s emellett magánközlemények is annyi adatot tárnak fel ott a kartelekről, hogy ezeknek léte és működése Németországban már nem titok. Nálunk ellenben a kartelekről nincs megfelelő statisztikánk és az ezzel kapcsolatos homály társadalmi békétlenségre ad okot. A kormány sem bír olyan felhatalmazásokkal, amelyek alapján a szükséges adatokat megfelelő hitelességgel felderíthetné. Ezért rendeli el a 2. §. 1. bekezdése, hogy az 1. §-ban megjelölt körön belül egy még szűkebb körben bizonyos olyan megállapodásokat és határozatokat, amelyek már a résztvevők gazdasági súlyánál fogva nyilvánvalóan jelentősebb hatást gyakorolnak a piacra, be kell mutatni. Az ily korlátolt körű bemutatási kényszer nem jelenthet túlságos terhet, •— nem nagyobb teher ez,mint a statisztikai, adózási és egyéb célú bejelentések terhe. A 2. §-ban a kereskedelmi társaságok és a húsznál több alkalmazottat foglalkoztató ipari vagy kereskedelmi vállalatok nem azért vannak kiemelve, mintha ez a törvényjavaslat nem vonatkoznék a mezőgazdák és egyéb őstermelők karteleire is, hanem a megkülönböztetésnek csupán az a magyarázata, hogy a kartelek szempontjából nagyobb jelentőségű vállalatoknak jogilag szabatos megjelölését más termelési ágakban nem lehetett adni, a jogi szabatosság pedig — tekintve, hogy a bemutatás érvényességi kellék •—- ehelyütt nagy fontossággal bír. Arra az esetre, ha az 1. bekezdésben vont kör szűknek bizonyulna és a felügyelet sikeres gyakorlásához szélesebbkörű adatszerzés volna szükséges, a 2. bekezdés felhatalmazza a minisztériumot, hogy a bemutatási kötelezettség körét megfelelően kiterjeszthesse. A bemutatás helyett nem volna elegendő a bejelentési kötelezettség, mert jogvita esetében csak a bemutatási kötelezettség biztosítja eléggé azt, hogy az érvényesített megállapodás vagy határozat azonos azzal, amit annakidején nyilvántartás végett a hatóság elé tártak. Ugyanezért szükséges a kérdéses megállapodás vagy határozat későbbi kiegészítésének vagy módosításának bemutatását is megszabni. Avégből, hogy a bemutatás kötelezettségének teljesítésére biztosan lehessen számítani, a 3. bekezdés a bemutatást a jogügylet érvényességi kellékévé nyilvánítja, eszerint az olyan megállapodás vagy határozat, amelynek bemutatása e §. alapján kötelező, nem érvényes, ha keletkezésétől számított 15 napon belül be nem mutatták. A 15 nap elteltével igazolásnak csupán az esetben lehet helye, ha a bemutatás elmulasztása vétlen volt. Az igazolás lehetősége következik a 4. bekezdés rendelkezéséből, valamint a 14. §. 1. bekezdése 1. pontjának szövegéből is. A bemutatás hiányai miniszteri felhívásra — esetleg 15 napon túl is •— pótolhatók. Azonban a 15 napon túl történt bejentés nem teszi érvényessé a határidő elmulasztása miatt érvénytelen ügyletet. Annak, hogy a*4. bekezdés szerint a miniszter az elmulasztott bemutatás teljesítésére hívhatja fel a kötelezettet, csupán az a célja, hogy a miniszternek módjában legyen az ellenőrzést gyakorolni és igazolatlan mulasztás esetében a 6. és 14. §. szerint eljárni. A már érvényesen létrejött és kellő időben bemutatott megállapodás vagy határozat érvényességét viszont nem érinti 31*