Felsőházi irományok, 1927. XIV. kötet • 474-544. sz.
Irományszámok - 1927-507
507. szám. 281 Magyarország a gazdasági versenyt korlátozó megállapodások elbírálásában a német birodalmi példa után indult. Az 1884 : XVII. t.-c. (ipartörvény) 162. §-a szerint érvénytelenek az olyan «összebeszélések, melyekkel az iparosok azt célozzák, hogy üzletük félbeszakítása vagy a munkások, illetőleg segédek elbocsátása által ezeknek terhesebb munkafeltételeket szabjanak, különösen azoknak bérüket leszállítsák ; vagy melyekkel a munkások, illetőleg segédek odatörekszenek, hogy közös munkaszünetelés által a munkaadókat magasabb bér megadására kényszerítsék s általában tőlük jobb munkafeltételeket csikarjanak ki ; úgyszintén mindazon egyezmények, melyek által azoknak támogatása céloztatik, akik az érintett összebeszélések mellett megmaradnak vagy azoknak károsítása, akik azokkal szakítanak.» Ellenben az áruk forgalmát vagy árát szabályozó megállapodások közül törvényünk, az 1879 : XL. t.-c. (kihágási büntetőtörvény) 128. §-a csupán azt az összebeszélést helyezte büntetés alá, mely «a nyereségben való osztozás vagy más jutalom, előny Ígérete által a nyilvános árverés meghiúsítására vagy csökkentésére működik.» Sőt az 1875 : XXXVII. t.-c. (kereskedelmi törvény) 179. §-a mint a részvénytársasági közgyűlésen eldöntendő tárgyat említette «oly kartelszerződések megkötését, amelyek minden társasági ügyletnek* közös haszonra vezetését célozzák», — amely rendelkezésből nyilvánvalóvá lett, hogy a magyar törvény nem minden kartelszerződést tart feltétlenül érvénytelennek. Az a tartózkodás, amelyet egyes államok törvényei az árupiacot befolyásoló megállapodásokkal szemben tanúsítottak, azzal a felismeréssel magyarázható, hogy az ilyen megállapodások —• bárha magukban viselik is azt a veszélyt, hogy a bennük résztvevők a monopolisztikus helyzettel nyert gazdasági hatalmukat rideg önzéssel használják ki, hatásukban nem mindig károsak, sőt olykor a gazdasági válságok kártevései ellen hasznos szolgálatokat is mutathatnak fel. A XIX. század utolsó évtizedétől kezdve •— a technikának újabb hirtelen fejlődésével kapcsolatban — az árupiacon túltermelés keletkezett, ami majd az egyik, majd a másik gazdasági ágban oly nagyarányú árzuhanást okozott, hogy az illető körben a vállalkozás veszteségessé vált, az egyik gazdasági ág válsága más gazdasági ágakban is rohamosan csökkentette az áruk keresletét és általános munkahiányt okozott. A munkahiány következtében támadt hatalmas arányú munkásvándorlási mozgalmak aztán még inkább növelték a piac felvevő képességének bizonytalanságát és ezzel együtt az árutermelés kockázatát. A külső körülményeknek ilyen hatalmas arányú fordulatai közben az államhatalom nem nélkülözhetett egyetlen szervező társadalmi erőt sem és megértéssel kellett fogadnia a vállalkozóknak olyan tömörüléseit, amelyek a gazdasági élet egyensúlyozottabb fejlődését elősegítették. Ezzel magyarázható, hogy a bíróságok az íratlan jogelvek alkalmazásában is követték azt a mérsékletet, amelyet a törvényhozó és a kormány a kartelek kérdésében tanúsított. A -méltányos joggyakorlásban előljárt Németország legfőbb bírósága, amely különösen az 1890. június 25-én és 1897. február 4-én kelt elvi jelentőségű határozataiban írta körül a kartelbe tömörülés megengedett határait. A m. kir. Kúria is több esetben hozott olyan határozatokat, amelyek szerint csak azok a kart elm egállapodások tekinthetők a jóerkölcsbe, illetőleg a közrendbe ütközőknek, amelyek az árak befolyásolása végett a közönség érdekeit biztosító szabad verseny korlátozására és a fogyasztó közönség megkárosítására irányulnak (666/1904.), ellenben nem ütközik a jóerkölcsbe az egy iparágban foglalkozóknak egyesülése arra a célra, hogy az egészségtelen verseny káros következményeinek elhárítására, a forgalmi árak fenntartása mellett a minimális árak meghat ár ozt ássanak, amennyiben a szerződést nem kötötték aránytalanul hosszú időre (363/1911.). Mindazáltal részletes törvényi szabályok hiányában a bíróság széleskörű
