Felsőházi irományok, 1927. XI. kötet • 350-387. sz.

Irományszámok - 1927-354

354. szám. • 109 Melléklet a 334. számú irományhoz, Indokolás „a közhasználatú gépjáróművállalatokról" szóló törvényjavaslathoz. ÁLTALÁNOS INDOKOLÁS. A gépjárómű felhasználásával keresetszerűen űzött személy- és áruszállítás (a bérkocsiipar kivételével) az 1884 : XVíí. törvénycikkbe iktatott ipartörvény értelmében bejelentési kötelesség mellett egyszerű iparigazolvány alapján gyakorolható szabadipar volt és annak különösen közlekedésügyi szempontból jelentőséget sokáig nem tulajdonítottak. Az ipartörvény módosítására vonatkozó 1922 : XII. törvénycikk jelenti az első lépést abban az irányban, hogy a közhasználatú gépjáróművállalatok kérdésével nálunk is behatóbban foglalkozni kezdtek, amennyiben e törvény a gépkocsivállalatok üzemének folytatására vonatkozó feltételeket legalább az iparjog szempontjából tüzetesen szabályozta. A törvény 34. §-a a gépkocsival való személy- és áruszállítást engedélyhez kötött iparnak minősítette és csak a telephelyen a közönség rendelkezésére tartott gépkocsival történő egyszemű személyszállítást hagyta meg iparigazolvány alapján űzhető szabadiparnak. A 40. §. a társaskocsi és árufuvarozási vállalatok engedélyezését általában a kereskedelemügyi miniszternek tartotta fenn. Csupán a törvényhatósági joggal felruházott városoknak adott engedélyezési jogot olyan vállalatokra, melyek üzemüket kizárólag a város területére szorítkozóan folytatják, míg a bérkocsiipart a helyi hatóságok illetékességébe utalta. E szakasz továbbá megállapította, hogy a társaskocsi és árufuvarozási vállalatokra kért engedélyt milyen körülmények között lehet megtagadni, a 66. §. pedig az engedélyező hatóságra bízta, hogy az útirányt, az utak használatának feltételeit, az üzem felszerelésére, a személyzetre vonatkozó követelményeket, a használatba veendő járóművek számát és minőségét, a járatok számát és idejét, az állomásokat és megállóhelyeket,, a viteldíjakat és fuvardíjakat, a szállításból kizárt személyeket és tárgyakát, végül a válialatra vonatkozó közbiztonsági, közlekedésügyi és közrendészeti szabályokat is előírhassa. Amint a kifejtettekből kitűnik, a törvény megállapításai nagyobbrészt negatívak, másfelől úgyszólván csak felsorolását adják a figyelembe jövő szempontoknak a nélkül, hogy az ügyek intézésére, különösen közlekedéspolitikai szempontból irányt szabnának. Meg kell azonban jegyezni, hogy a m. kir. postának és Budapest székesfővárosnak régebbi kezdeményezésein kívül, amelyeket egyébiránt a háború alatt beszüntettek, az 1922, évi ipartörvény-novella készítésének idején, sőt 1924-ig hazánkban egyetlen közhasználatú gépjáróművállalat sem állott fenn. Útmutatásul tehát gyakorlati tapasztalaok rendelkezésre nem állottak, sőt e célra külföldi példák sem szol-