Felsőházi irományok, 1927. VII. kötet • 172-234. sz.

Irományszámok - 1927-173

6 173. szám. hogy annak elviselése kétszeresen szükséges a ma életében, midőn nemcsak ideológiák és ködös utópiák hirdetése veszélyeztetik társadalmi berendezéseinket, hanem fáradhatatlanul működő, gyilkos terveket kovácsoló agyak és szorgos kezek készítik elő a nemzetek megbontását. A bizottság örömmel látná, ha az egyén, a pallérozott szellem kitűnő előrelátásával és a jelen szükséglete fedezésének biztosításán túlmenő gazdasági erejével önmaga gondoskodnék jövőjéről, tehát jövendőbeli szükség-, léteinek kielégítéséről, vagy ha elszigetelt törekvése a gazdaságosság elvébe ütköznék, önkéntesen csoportosulva, a kölcsönösség alapján igyekeznék védekezni az életkockázatok valószínű anyagi hátrányaival szemben. Sajnos, a társadalmi fejlődés mai fokán a társadalom tagjainak többségéről joggal aligha tételeznők fel, hogy minden kényszererő kifejtése nélkül is intézményesen gondoskodnának saját és esetleges hátrahagyó ttaik jövendőjéről. Az előrelátás foka és általánosságának mértéke jellemzi a társadalmak fejlettségót. Való, hogy társadalmunk a természeti népek viszonyaival összehasonlítva a fejlődésnek előrehaladottabb állapotát érte el, de még messze vagyunk attól, hogy a szociális bajok orvoslását merőben a társadalom autonóm berendezéseitől remélhetjük. De még egy szempontra is reá kell mutatnunk, — aminek kihangsúlyozását különben a miniszteri indokolás sem mulasztja el — nevezetesen arra, hogy a társadalom tagjai többségének kifejlett előrelátása még távolról sem elégséges a jövendőben rejlő kockázatok anyagi hátrányait mellőzni hivatott intézmények önkéntes létesítéséhez, hanem ahhoz olyan mértékji vagyonosodási és jövedelemszerzési viszonyok is szükségesek, melyek a társadalom tagjai nagy többsége számára a mindennapi szükségletek fedezésén kívül még a jövendő számára való tartalékolást is anyagilag lehetővé teszik. Úgy véljük, hogy nem támasztunk alá tévhitet akkor, amidőn azt a meggyőződésünket juttatjuk kifejezésre, hogy a mai tőkés nem vagyonának gyümölcseiből, hanem tőkéjéből ól és a mai munkás keresete — kultúróletet teltételezve — számos esetben még a munkaerő újrateremtésének költségeit sem fedezi. Ebben a trianoni gazdasági környezetben, a ma Őrlő gondjai közepette ugyan önkéntesen ki gondol a távoli holnapokra, ködbevesző jövőjének búj ára-baj ára? A biztosítási élet vezéralakjai talán statisztikai számadatokkal be tudnák bizonyítani, hogy az önkéntes járadékbiztosítások száma gyarapodott az utolsó esztendőben. Ez nem szól előbb felállított tételünk ellen, mert jól tudjuk, hogy a magánjogi jellegű biztosítások számának gyarapodása részben valutareformunk sikerének, részben a magyar biztosításügy szervezete kitűnő irányításának tudható be, De különben mit jelent mindjárt 2—300.000 járadékbiztosítás is ott, ahol a nép egyeteméről van szó. Azzal, hogy a nemzet szellemi elite-je a gazdasági életének vezetői önkéntes elhatározásból tartalékolnak a holnap számára még nem jelenti azt, hogy ez a jelenség a közel jövőben, a nemzet egyetemét jellemző mértékben, általánosságban fog érvényesülni. Az állam társadalompolitikájának éppen az a legfőbb feladata, hogy normatív úton teremtett intézményekkel kiegyensúlyozza a társadalom életében megnyilatkozó szellemi, erkölcsi ós visszás anyagi különbözőségeket mindaddig, amíg a kultúra fejlődésével kiérlelt társadalom autonóm berendezéseivel önmaga megoldja nagy szociális feladatait. Amikor a bizottság mélyreható megvilágításban tette vizsgálódás tárgyává az állam és egyén, az áílam és társadalom és a társadalom és egyén problémáját a társadalombiztosítás elméletének és politikájának keretében, arra a meggyőződésre jutott, hogy bármennyire is kívánatos az egyéniség érvényesülése az emberi sors kialakításában, mégis mindaddig, amíg az egyén és a