Főrendiházi irományok, 1910. XVII. kötet • 843-886. sz.
Irományszámok - 1910-873
873. szám. 411 számszerint több képviselőt választanak ugyan, de aránylag mégis kevesebbet, mert a választókerületek átlagos népessége ott nagyobb. Egyes országokban, különösen Angliában, épugy a történelmi fejlődésnek figyelembevétele játszott közre a kerületek nagy számának kialakulásában, mint ahogy e fejlődési folyamat követelményei elől nekünk is alig lehet elzárkóznunk. Angliával szemben Oroszország az ellenkezőre a klasszikus példa. Itt a népképviselet merőben uj intézmény, megalkotásakor szerzett jogokat, történelmi fejlődést nem kellett mérlegelni, s igy döntő jelentőségű lehetett az a szempont, hogy a képviselőház ne legyen lui népes; ezért Oroszországban vannak aránylag legnagyobb választókerületek — átlagosan 329.444 főnyi népességgel — s viszonylag legkevesebb képviselő, összesen csak 442. Az , Európán kivüli nagyobb államok parlamentjének megalkotása legnagyobbré-zl ugyanazzal a tanulsággal jár, mint Oroszországé: ahol az alkotmányos élet ujabb keletű, ott a képviselőtestület is — ugy számszerint, mint a lakossághoz viszonyitva — kevesebb tagból áll. Az egy-egy választókerületre eső átlagos lélekszám különben nemcsak a Magyarországnál jóval nagyobb, tehát abszolúte több képviselővel biró országokban, hanem még azon államok egy részében is magasabb, amelyek kevesebb képviselőt válaszIának, mint Magyarország; csupán azokban az országokban szembetünőleg nagyobb a képviselők aránya a népességhez viszonyitva, amelyek jóval kisebbek hazánknál. Ezekben ugyanis azért kellett kisebb kerületeket alakitani, hogy a képviselők túlságos alacsony száma akadálya ne legyen az egészséges parlamenti élet és pártviszonyok kialakulásának. A külföldi példák tanulságai tehát arra mutatnak, hogy hazánkban a kerületek száma már eddig is nagyobb az átlagosnál és a föltétlenül szükségesnél, s igy könnyen támadhat az a következtetés, hogy most, a választókerületi beosztás ujjáalkotásakor ne emeljük, hanem inkább szállitsuk le a kerületek számát. Csakugyan, fel-felmerült ez az eszme nálunk már korábban is. Schwarcz Gyula, a kormányzati politikának theoretikus búvára, a gyakorlati kezdeményezéshez is hozzányúlt, amikor 1873. június 14-én ilyen irányú törvényjavaslatot nyújtott be a képviselőházban, s ezen alkalommal, valamint az 1874: XXXIII. és az 1877:X. t.-c. javaslatának tárgyalásakor kifejtett érvei nem is maradtak teljesen visszhang nélkül. A képviselőház többsége azonban mindannyiszor azon a határozott állásponton volt, hogy bizonyos szerzett jogok sérelmét s a történeti fejlődés figyelmen kivül hagyását jelentené a kerületek számának leszállitása, s ezért az erre irányuló javaslatokat nem is tette magáévá. Az a történeti fejlődés, amely a képviselőház többségét elhatározásában idáig vezette, nagy vonásokban a következő: Az 1848 előtti országgyűlés rendi táblája ugyan jóval kevesebb tagból állott, mint mai képviselőházunk, mert a városok képviselete hiányosabb volt, a vármegyék mindegyikét pedig — a legnagyobbakat is — csak két követ képviselte; a népképviseletet létesítő 1848 : V. törvénycikk azonban nagyjában már arra az alapra hilyezkedett a képviselő választókerületek számát illetőleg, amelyen mindmáig állunk. Az 1848. évi törvényhozás átlag mintegy 30.000 főnyi lakosságú kerületeket kivánt alakitani. Az egyenlősitési törekvések ama nemes lázában is, amelyben egész 1848-iki törvényalkotásunk fogantatott, s a hevenyészett munka azon természetes hibái között is, amelyek a szőbanlevő V. törvénycikket jellemzik: a törvényhozás kellő figyelemmel volt a korábbi jogokra, s például a legkisebb vármegyéknek is biztositott két kerületet, nehogy képviseltetésük a letűnő rendi alkotmány idejével szemben — amikor t. i. mindegyik két-két követet küldhetett az alsó táblára — csak vaku mivel is hátrányosabb legyen. Amikor e gyfelől ezt, másfelől a városoknak — akkori 52*
