Főrendiházi irományok, 1910. XIV. kötet • 615-697. sz.
Irományszámok - 1910-637
80 637. szám. A különböző okokat azonos eszközökkel megszüntetni nem lehet. Már pedig az indító ok megszüntetése nélkül a kriminalitás ellen folytatott küzdelem eredménytelen marad. A bűntettesben állandóan ható indító okok egy-egy büntetés kiállása után újra és újra előtérbe lépnek a bűntettest újabb és újabb bűncselekmények elkövetésére viszik. b) A bíró feladata a cselekmény rosszalásával és a megtorló jellegű büntetés kiszabásával nem ér véget. A bíró feladata az is, hogy a veszedelmes bűntettesektől, illetőleg a bűntettesekben rejlő veszedelemtől a társadalmat minden időre megszabadítsa. c) E célból a bírónak nemcsak a külső tettre, hanem a bűntettes egyéni tulajdonságaira és különösen a benne rejlő közveszedelemre is különös figyelemmel kell lenni. Csak így remélhető, hogy vele szemben alkalmas büntető, javító, nevelő vagy elimináló intézkedés útján a társadalomnak megfelelő védelmet nyújt. d) A törvényhozónak módot kell nyújtania arra, hogy n bíró minden egyes bűntettessel szemben olyan eszközök alkalmazását rendelje el, amelyek a benne állandóan károsan ható ok megszüntetésére, ha pedig ez nem lehetséges, úgy legalább a bűntettesnek a társadalomból való eliminálására alkalmasak. E gondolatokat az olasz kriminológusok egyik vezérfórfia, Cíarofalo a következő követelményekben fejezte ki: »a büntetést nemcsak az elkövetett büncselekménn) T el kell arányossá tenni, hanem arányba kell hozni a bűntettesnek azzal a képességével is, hogy a jövőben mennyit árthat a társadalomnak', — »nemcsak az egyes büntetendő cselekményeket kell büntetni, hanem az egész bűntettes egyéniséget, amelynek a büntetendő cselekmény csak külső nyilvánulása«. e) A bűntettesek egyes csoportjaival szemben helyet kell engedni a határozatlan tartamú büntetésnek is. Mert — amint Lacassagne mondotta — éppen úgy lehetetlen előre határozottan megjósolni, hogy a bűntettesnek egyik vagy másik fogyatkozása milyen idő alatt szűnik meg, amint az orvos sem állapítbatja meg előre egyik vagy másik betegség lefolyásának határozott tartamát. 3. A büntető jogtudomány új irányait a társadalom szélesebb rétegeiben rendszerint azzal vádolják meg, hogy következetesen a büntetések enyhítésére vagy megszüntetésére törekszenek, ezzel a bűntettesek és bűntettek számának emelkedését mozdítják elő s veszélyeztetik a jogbiztonságot. Ez a vád teljesen alaptalan. A büntető jogtudomány úttörő munkásai ugyan a bűntettesek kínzásával nem kívánják feleslegesen szaporítani az emberek szenvedéseit, ámde sohasem értettek egyet a büntetések általános ós következetes enyhítésére irányuló törekvésekkel. Minden számottevő tényező egyetért aziránt, hogy az államhatalom a becsületes munkástársadalom rovására a bűntetteseket nem dédelgetheti. Ha az új irányok sürgetésére a bűntettesek egyes csoportjaival szemben a büntetőrendszer mégis enyhül, e körülmény okát egyedül abban kell keresni, hogy e csoportokkal szemben fennálló büntetési rendszerünk az igazságosság szempontjából túlszigorú s egyúttal a célszerűségi tekinteteket is figyelmen kívül hagyja. Ezért kivánjuk bizonyos csoportokkal szemben a büntetések enyhítését, de ugyanezek az alapgondolatok magyarázzák meg azt is, hogy eddig szinte ismeretlen szigorral vesszük fel a harcot azok ellen a bűntettesek ellen, akik a jogbiztonságot különösen veszélyeztetik.
